Naivitás azt gondolni, hogy a magyar kormány elnyomást elősegítő törvényeit csakis az elnyomó kormány által létrehozott jogi keretek tiszteletben tartása mellett lehetséges megváltoztatni. Nem ez az egyetlen lehetséges út, amelyen járhatunk: a „jog” ilyesfajta értelmezése valószínűleg csak még mélyebbre visz bennünket az autokratikus börtönben. Annak eldöntése, hogy egy nemzet túllépjen-e az oppresszív jogszabályain, és hogyan tegye ezt, alapvetően politikai és nem jogi kérdés. A jogászok dolga ennek megfelelően nem az, hogy doktríner, elitista alapon diszkreditálják az elérhető eszközöket. Ehelyett meg kell próbálnunk rávilágítani a különböző lehetőségekre a társadalom számára, és utakat mutatni, hogyan térhet vissza a demokratikus államok közé.
Ellentétben a széles körben elfogadott felfogással, Magyarország nem illiberális demokrácia, és nem is hibrid rezsim, hanem már egy ideje választási autokrácia. Ez azt is jelenti, hogy az állami intézmények mindegyike, vagy legalábbis nagy része „kiürült”, mert „kiüresítették”, és csak a demokrácia sajátos homlokzataként, az elnyomás elrejtésére funkcionál. Tökéletes példa erre az alkotmánybíróság: nevezhetünk-e alkotmánybíróságnak egy olyan bíróságot, amely legtöbbször a kormány kívánsága szerint jár el, ahol az Alkotmánybíróság vezetője elkezd politizálni és védi a NER rendszerét? Véleményem szerint nem: egy ilyen intézmény egy üres burok, csupán egy spanyolfal, megfelelő mögöttes tartalom nélkül. Nyugodtan meg lehetne szüntetni, semmi sem változna. A realitás az, hogy a Fidesz már felszámolta Magyarország alkotmánybíróságát, és amit magunk előtt látunk, az csupán egy volt intézmény homlokzata. Ezt a homlokzatot pedig lehet idealizálni, belelátni a demokrácia-jogállamiság foszlányait (ezt csinálja a magyar jogásztársadalom jelentős része), de ez egy értelmetlen tevékenység.
A választási autokráciákban, akárcsak Magyarországon, a választások erősen manipuláltak: az ellenzék nem tud, és nem is kap megfelelő többséget a legfontosabb törvények megváltoztatásához, sőt az esetek többségében egyáltalán nem is nyerhet. Az ellenzéki politikusok többsége erősen függ a kormány kegyeitől, sajátságos szimbiózisban él a kormánnyal. Ha igazam van, akkor az ellenzék szükségszerűen, vagy legalábbis valószínűsíthetően veszíteni fog: azt állítani, hogy matematikai esélyei vannak a győzelemre, meglehetősen rossz érv (még Kínában is van matematikai esélye az ellenzéknek a győzelemre, ez a tény azonban nem árul el semmit a rendszerről). Ha valami veszélybe sodorná a Fidesz hatalmát, a Fidesz azonnal módosítja a választási törvényeket, hogy hatalmon maradhasson. A Fidesz a legutóbbi két választáson nem tudta megszerezni a szavazatok többségét, és továbbra is kormányozhatott, mert többsége volt az Országgyűlésben, sőt, egy időben még 2/3-a is volt. Az, hogy az ellenzék nem tiltakozik ez ellen a manipuláció ellen például a választások bojkottjával, sokat elárul magáról az ellenzékünkről és a függetlenségéről is. Emellett ráadásul, ha kormányzási hatalmat is kapna az ellenzék, azzal hatékonyan nem tudna élni, mert a Fidesz elfoglalta az állam és a kormányzás vezető pozícióit (az „alkotmánybíróságot”, az „ügyészséget”, a sajtót stb.). Ezért nonszensz azt állítani, hogy csak a jogszabályok tiszteletben tartásával lehet egy hasonló elnyomó rendszert lecserélni: ha valami nem jogállam, arra nem válasz ez a lebutított jogi pozitivizmus, ez az esetek jó részében csupán bebetonozza a hatalmat.
Ez azt is jelenti, hogy a társadalomtudósok, akik bagatelizálják a problémát, vagy azt állítják, hogy túlzottan általánosítunk, az érzelmek beszélnek belőlünk és hogy nem vagyunk kellően árnyaltak, amikor elnyomó autokráciáról beszélünk, tévednek. Az a korlátozott szabadság, amelyet a magyar értelmiség oly sokszor belelát a rendszerbe („még nem tilos minden)”, egyáltalán nem szabadság, ahogyan az abuzív apuka elől a vécében elbújni még szintén nem jelent szabadságot és biztonságot.
Nem csak a pozitivista jogi fundamentalizmus az elérhető lehetőség
A magyar jogi gondolkodásban az elnyomó törvényeket még mindig extrém módon túltisztelik. Az utóbbiakon történő túllépésnek azonban nagy történelmi hagyománya van. Ezekről Gustav Radbruch német professzor írt először a második világháborút követően. Szerinte
„a pozitív jog akkor is elsőbbséget élvez, ha annak tartalma igazságtalan és nem szolgálja az emberek javát. Ez alól kivétel, ha a jogszabály és az igazságosság konfliktusa olyan elviselhetetlen mértéket ölt, hogy a törvénynek, mint „hibás jognak” engednie kell az igazságosság előtt”
Ez nem csak elméleti probléma: az ún. Radbruch-formula alapján a náci rezsim számos jogszabályán (például a zsidók tulajdonát lefoglaló vagy őket állampolgárságuktól megfosztó szabályain) egyszerűen túlléptek a német bíróságok, nem alkalmazták azokat a második világháborút követően. Azt mondták, nonszensz ilyen törvényeket törvénynek tekinteni. Csak összehasonlítás végett: Magyarországon a kommunista rendszer idején megfosztottak állampolgársága nem állt vissza automatikusan és visszamenőleg, ami azt is mutatja, hogy a jogi/politikai elit viszonylag könnyen elfogadja a tekintélyelvűséget (a bugyta felfogás szerint a szabály, az szabály). Ugyanez igaz a bűncselekményekre is: Németországban a második világháború után azért is felelősségre vontak embereket, mert másokat feljelentettek a náci hatóságoknak, ami gyilkossághoz vagy az érintettek személyes szabadságának megvonásához vezetett. 1945 után a feljelentőket bűnösnek találták olyan cselekményekben (kvázi spicliskedésben), amelyek elkövetésük idején teljesen törvényesek voltak.
Lehet persze mondani, hogy ne hasonlítsuk a NER-t a nácizmushoz. Ugyanakkor később az elv újraértelmezése is megtörtént, amikor az NDK határőrei agyonlőtték az országból illegálisan menekülni akaró embereket, és az őröket (nagyon sokat) a rendszer változását követően gyilkosságért ítélték el. Ezt követően ráadásul, az elv egy újabb transzformációját követően, 1990 után, a Cseh Köztársaságban az Alkotmánybíróság is túllépte a korábbi rendszer törvényeit és gyakorlatát, azt állítva, hogy a kommunizmus alatt az intézmények olyan erősen a rezsim irányítása alatt álltak, hogy nem ítélhetőek meg ugyanazon elv alapján, mint semleges, demokratikus intézmények. Ez kardinális kérdés számunkra: értelmetlen elnyomó rendszereket (a nem létező jogállamiságot) jogállami sztenderdeken méricskélni. Ez nem ugyanaz az állatfaj ugyanis.
Magyarországon ehhez képest már az 1990-es rendszerváltás is a jogi fundamentalista megközelítést alkalmazták: az Alkotmánybíróság a kísérleteket, amely a kommunista rendszer önkényességére rámutatott volna (a Zétényi-Takács törvényjavaslatot) alkotmányellenesnek találta.
Ennek a doktrínális beszűkültségnek egyik oka az lehet, hogy az országban az elnyomó kormányok történelmileg mindig is a jogászi hivatást használták rendszerük igazolására, és ehhez a jogászság tökéletesen alkalmazkodott. Erre pedig ráerősített a paragrafusok értelmetlen biflázását hangsúlyozó jogi oktatás. Nem véletlen a jogi karokon a lemorzsolódás: az önálló, független gondolkodás ebben a rendszerben káros. A jogászok nem igazán kapnak megfelelő oktatást sem szociális kérdésekben, sem politikai alapismeretekben, és úgy gondolják, hogy ők az ország mindenható szabályozói. Ráadásul, ritka kivételektől eltekintve, a politikai rendszer is sokszor ezt tükrözte: ha például a magánvagyon államosítása kvázi jogba ültetett bűncselekmény volt a kommunista rezsimek idején, akkor ezeket a vagyonokat vissza kellett volna adni (ld. a nácik által elrabolt vagyonokat) – ez a megközelítés a rendszerváltást követően széles körű elutasítottságnak örvendett. Ráadásul az elnyomó rendszer építői is meg tudták találni az új rendszerben a helyüket (egy kis kormányzati funkció itt, egy kis privatizáció ott): a múlttal való szembenézés hiánya zökkenőmentes jogi átmenetet biztosított.
A Radbruch-formula, Vörös-formula, a Scheppele-formula
Ezen a ponton hangsúlyoznom kell, hogy nem állítom, hogy a Radbruch-formula változatlan formában hasznos lenne Magyarország számára. Utóbbi valójában két esetet tartalmaz: az első az elviselhetetlenségi formula. Eszerint a pozitív jog elveszti érvényét, ha szembemegy az igazságosság alapelveivel. Az én értelmezésemben a Fidesz törvényeinek százai mennek szembe az alapvető igazságossággal. Ugyanakkor nem kapunk túl sok segítséget: melyek azok, amelyeket nem szabad alkalmazni? A második a megtagadási formula: ha a törvény ellentétes az egyenlőség alapelveivel, az már nem törvény. Elméletileg ez használható lenne például abban az esetben, amikor a Fidesz éhezteti a menedékkérőket , vagy a pedofíliát és a homoszexualitást keveri a legújabb propagandatörvényében, vagy amikor intézményesíti a szegregációt. A Radbruch-formula körvonalai azonban még ez utóbbi esetekben is meglehetősen kétesek: Radbruch 1949-ben meghalt, és a jogászság nem igazán dolgozott ki megfelelő elveket a problémára.
Az elnyomó törvények problémájának megoldásának egyik módja az, amit Vörös Imre javasol: az Alaptörvény C. cikkelye szerint egyetlen kormány sem gyakorolhatja a hatalmat autokratikus formában (a kizárólagos hatalomgyakorlás tilos). Vörös ezt a rendelkezést az elnyomó törvények megsemmisítésére használná. Lehet ez ellen felhozni (amit Jakab András a Telexen szintén felhozott), hogy a szakasz korábbi értelmezése ezt nem teszi lehetővé. Az én válaszom erre az: és ez kit érdekel? Tényleg egy lebutított originalista érvelést szeretnénk használni egy elnyomó rendszerre? Más körben pont Jakab az, aki (szerintem helyesen, sőt, szerintem kimondottan kreatívan) az EU szabályok alapvető átértelmezésére hív fel az alapjogi Charta kapcsán: konkrét jogszabályi helyekkel menne szembe, amikor az Alapjogi Chartát kizárólag nemzeti ügyekben használni mernénk. Ugyanezt az átértelmezést egy autokrácia szabályával szemben már nem lehetne megtenni? Az Egyesült Államok ezzel a felfogással egy helyben topogott volna, százszámra ehetne idézni a nonszensz helyzeteket, amit ez a szemlélet felvet, ez gyakorlatilag béklyóba zárta volna a Legfelső Bíróságot. A Vörös-formula alkalmazása kapcsán ugyanakkor fontosnak tartanám megjegyezni, hogy az alkalmazhatóságát rendkívüli módon lehatárolnám: alaposan át kell gondolni, mik azok a pontok ahol helye van.
Emellett, valami hasonlót javasolt Kim Lane Scheppele is, a Princeton Egyetem Professzora, aki a nemzetközi jogot és az európai jogot használná fegyverként, és az elnyomó szabályokat ezekkel íratná felül. Jómagam ezt is megfelelőnek tartanám számos probléma megoldására, de látni kell, hogy ez nem egy tökéletes megoldás: például a Strasburgi jog elkeserítően semmitmondóan áll hozzá a választásokhoz, szinte alig fog értelmes támpontot adni egy jobb választójogi szabályozás létrehozatalához, és arra pláne nem lesz hasznáható, hogy a jelenlegi választójogi szabályok trükkjeit felülírja.
Riadalomkeltés helyett plurális diskurzusra volna szükség
Borzasztóan károsnak gondolom, amikor jogászok polgárháborúval fenyegetőznek úgy, hogy látható, a polgárháború alapvető feltételeivel nincsenek tisztában: Magyarországon nincsenek sem fegyveres csoportok, amik egymásnak esnének, sem hajlandóság (emberanyag) egyik oldalon sem erre. Én a jobboldalról sem feltételezek ilyesmit. Ez azt mutatja, hogy jogászok szeretnek felszínes politikai érveket használni, mindenfajta mélyebb tartalom nélkül: ezen érvek viszont a levegőben csüngnek, semmitmondóak, tudománytalanok.
Fontos megjegyezni: jómagam nem ellenzem a jogpozitivizmust, ha az segíti a demokrácia helyreállítását. Ebben az esetben azonban el kellene magyaráznunk, hogyan kap a társadalom támogatást a Fidesz elnyomó törvényeinek eltörléséhez. Az nem válasz, hogy ez nem érdekes számunkra – ez egy apologetikus érvelés, semmi több. Komolyan gondoljuk, hogy ha az emberek mintegy 70%-a egy ellenzéki pártot vagy pártokat támogatna, és a Fidesz manipulálása miatt 45%-hoz jutna ez az erő a parlamentben, akkor ezt a helyzetet el kell fogadni? Ez számomra félelmetesen autoriter szemléletet tükröz. Egyébként pedig, ahogyan a rendszerváltás is ezt bizonyítja, lehetséges, hogy a zuhanó rendszer nyitottabb lesz valaha a kompromisszumokra, és a pozitivisták nagy örömére, a legproblémásabb szabályokat elengedi. Ha Jakab András vagy Majtényi László úgy vélik, hogy ez az egyetlen lehetőség, akkor rakják össze a demokráciához való visszatérés jogi forgatókönyvét úgy, ahogyan elképzelik.
Szerencsére sokan vagyunk, köztük Vörös Imre, Fleck Zoltán, Tóth Gábor Attila, Elek István, akik nem hisszük, hogy ez elég feltétlenül elég lesz. A mi feladatunk az lenne, hogy más forgatókönyvekre is rávilágítsunk, és megtaláljuk, melyek azok a döntő törvények, amelyeket az Országgyűlés egyszerű többséggel eltörölhet. Lényeges, hogy még itt is lehetnek eltérések közöttünk: ezeket nem uniformizálni kéne, hanem alaposabban kidolgozni. Emellett amúgy nonszensznek gondolom azt, hogy a népakarat kinyilvánítását korlátozzuk: ha van elegendő többség, miért is nem elég népszavazás a változások jóváhagyásához? Tehát minden hatalom forrása a nép, de a nép nem nyilváníthat véleményt arról, milyen társadalmi berendezkedésben szeretne élni, mert azt egy Fidesz-központból kell, hogy megmondják?
Jómagam számos olyan pontot látok ugyanakkor, melyet nem csak, hogy lehetne, de szükséges is lenne módosítani, akár a kétharmados támogatottság hiányban is. Egyrészt arányos választási rendszer kell, ez már jól látható. Az oligarchák vagyonát államosítani kell: a formalizált lopás is lopás, nem csak a nem formalizált verziója. El lehet gondolkodni azon is, hogy azokat, akik részt vettek az elnyomás kiépítésében, valamilyen formában felelősségre vonjuk, és eltiltsuk a politikától.
Lehet ezekre a kérdésekre azzal jönni, hogy ezek nem kivitelezhetőek, utópisztikus elképzelések, de ez egy politikai érv: nincsen üveggömbünk ahhoz, hogy ezt megjósoljuk, mi lesz holnap. Ráadásul jogászok vagyunk, nem politológusok, mi csak az eseményeket követjük le. Azzal is lehet jönni, hogy e vita nem aktuális, majd, ha hatalomra kerül az ellenzék: ezt egy nagyon sunyi érvnek gondolom: a demokráciában meg szokás vitatni a terveket. Az is egy elég nevetséges érv, amikor azt olvassa az ember, hogy a „rendrakást” követően a Fidesz majd visszajön, és eltöröl mindent, önkényesen kormányozva (mintha eddig nem ezt tette volna). Tehát mondjuk a királyt azért nem kellett volna megpróbálni eltávolítani az európai forradalmaknak, mert esetleg majd mindent visszacsinál? És akkor mi fog történni? Nem abszurd azzal érvelni, hogy „ne rángassuk az alvó oroszlán bajszát” egy autokráciában?
Végül lehet jönni azzal is, hogy a hasonló radikális demokratizálást a társadalom nem támogatná: ebben az esetben ezeket nyilvánvalóan nem lehet véghez vinni, ez ilyen egyszerű. Azon lehet vitatkozni, hogy kellene-e (pl. Németországot is kívülről demokratizálták), nem garantált, hogy ha megkérdezik az embereket mondjuk 1942-ben, a jelenlegi berendezkedést támogatták volna), de ez vélhetően nem fog menni. Ha ez a helyzet áll fenn, meg kell kérdezni, mi az amit a társadalom támogatna? De a helyes út kiválasztása (szerencsére) nem a jogászság feladata, és ezt az elitizmust lassan el kellene felejtenünk.
Rezervátum 