Jog és realitás

Élet és Irodalom, LVI. évfolyam, 18. szám, 2012. május 4.

Jelen írás szerzője néhány nappal ezelőtt érdekes összefoglaló írást1 olvasott a Heti Világgazdaságban Vörös Imre akadémikus, volt alkotmánybíró professzortól. A munka a közelmúltban lezajlott és jelenleg is zajló, a magyar közjogi rendszer egészét átható antidemokratikus és a nemzetközi-európai joggal gyökeresen ellentétes, lavinaszerű jogalkotás révén létrejött új közjogi rendszert elemezte. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az a közhatalom kizárólagos birtoklását teszi lehetővé, köznapi kifejezéssel államcsínyt valósított meg, amely – és így az egész ezt szolgáló törvényfolyam – sérti az Alaptörvény ide kapcsolódó tiltó rendelkezését, ezért alkotmányellenes. Megállapította, hogy a parlamenti többség az új alkotmány puccsszerű bevezetésével és a demokratikus rendszerünk tudatos szétzilálásával lényegében visszaél jogalkotói hatalmával. Nézete szerint a hatalomgyakorlás ilyen módja ellen akár még az Alaptörvény adta szűk keretek között is felléphetne egy jövendő kormányzat, illetve a – jelenleg az alapvető jogok biztosítását nézetem szerint csak szűk körben ellátni képes – Magyar Alkotmánybíróság.

Felmerülhet bennünk azonban a kérdés: és mi a helyzet az Európai Unió jogával, illetve a nemzetközi joggal? Miféle védelmet nyújthatnak ezek számunkra? Ha nyújtanak, hogyan, és ha nem, miért nem? E téren érdemes megjegyezni, hogy az Európai Unió jogának védelmi rendszerét illetően jelen írás szerzője alapvetően szkeptikus álláspontot képvisel, bár – furcsa módon – egyre inkább bizakodó. Tudnunk kell ugyanis, hogy egy sajátságos rendszerű joganyagról beszélünk. Az 1957-es, Európai Gazdasági Közösséget (EGK‑t) létrehozó Római Szerződésben az alapvető jogokra vonatkozóan bizonyos kivételektől, például az állampolgárságon alapuló diszkriminációtól2 vagy a munkavállalás és díjazás tekintetében a nemek közötti különbségtétel tilalmától3 eltekintve igencsak kevés utalást találhattunk. Ennek megfelelően az Európai Bíróság sokáig nagyon furcsa, visszás helyzetben volt: több mint harminc éven keresztül gyakorlatilag esetről esetre kellett kissé fából vaskarika módon megállapítania az alapvető jogok védelmét – vagy éppen védelmének hiányát, sokszor egymástól teljesen eltérő területeken. E rendszerben idővel három főbb ponton következett be lényeges változás: egyrészt az EGK tagállamai csatlakoztak az Európa Tanácshoz: egy független szervezethez, melynek önálló alapjogi katalógusa (az Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya) és önálló bírói fóruma (a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság) volt. Zárójelben jegyezzük meg: annak kikényszerítése, hogy a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság döntéseit a csatlakozó államok elismerjék és végrehajtsák, igencsak problematikus. Érdemes a legújabb, vörös csillag viselésével kapcsolatos ügyre gondolnunk, melyhez kötődően Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes egy olyan indítványt nyújtott be a parlamentnek, amely alapján az ítéletet követően sem a strasbourgi joggyakorlattal ellentétes hazai jogszabályt nem fogják módosítani, sem kártérítést nem fognak fizetni az érintettnek.4 A második áttörés akkor következett be, amikor a Maastrichti Szerződés, pontosabban az új, Európai Unióról szóló szerződés már kimondottan hivatkozott az Egyezségokmányra: azt az Európai Unióra nézve kötelező erővel ruházta fel.5 A következő, harmadik mozzanat, amely gyakorlatilag megkoronázta a törekvéseket, az Európai Unió önálló, saját Alapjogi Chartájának elfogadása, majd kötelező erővel történő felruházása volt. Emellett az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke is rögzíti, hogy az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.

Mi hát akkor a probléma, ha alapvető jogainkat akarjuk érvényesíteni? E téren több gond is felmerülhet. Egyrészt az Unió sokáig abból indult ki, hogy tagállamai többsége tud és szeret is „késsel-villával” enni. A rendszert úgy kell elképzelni, mintha egy elit étteremben a pincérnek gondot okozna, hogy rászóljon a büdös, hangoskodó vendégre, aki előbb felrakja sáros lábát az asztalra, majd ezt követően diszkréten odapiszkít alá. Az elegáns, több nyelven beszélő pincér ugyanis nem kigyúrt kidobó egy falubeli diszkóban. Emberi jogi jogsértések előfordulnak ugyan, ez tagadhatatlan – gondoljunk csak a franciaországi romák esetére vagy velük kapcsolatosan az olasz alkotmány hiányos rendelkezéseire, köztársasági elnökünk kvázi kitiltására Szlovákiából6 vagy a nyelvtörvényre – ám ezek felett az Európai Unió, igencsak visszás kompromisszumképpen, sokáig teljesen szemet hunyt. Az első nagyobb botrány az alapjogok kapcsán Jörg Haider osztrák politikus pártjának kormányra kerülését követően robbant ki. Felmerült a kérdés: vajon a szélsőséges politikus pártjának hatalmi helyzetbe kerülésével sérülnek-e a demokratikus jogok Ausztriában? Az Unió és az általa megbízott jogászbizottság megállapította, hogy lényegüket tekintve nem sérülnek. Ettől függetlenül rögzítettek egy védelmi rendszert, melyet a mai napig nem használtak a gyakorlatban. A rendszer sarokpontját jelenleg az Európai Unióról szóló szerződés manapság sokat emlegetett 7. cikke alkotja, mely szerint a Tanács és a Parlament megállapíthatja, fennáll a veszélye annak, hogy egy tagállamban súlyosan sérülnek az alapvető emberi jogok. Emellett, ha a sérelem ténylegesen bekövetkezett, megállapítható, hogy a tagállam súlyosan és tartósan megsérti az alapvető értékeket. Az illető tagállam uniós jogai felfüggeszthetőek, beleértve szavazati jogait is. Kizárásra ugyanakkor, a jelenlegi hivatalos keretek között, nincsen mód. Ez nem opció; ha a tagállam nem akar kilépni, az alapító szerződések alapján nem lehet kiléptetni.

Ami hathatósabb jogvédelmet biztosíthat az alapjogok védelmezésénél, az a tagállami jogsértéses eljárás, melynek megindítására olyan tagállami rendelkezések megalkotása esetén van lehetőség, melyek az uniós jogba ütköznek. Az uniós jogot ugyanis minden tagállamnak tiszteletben kell tartania, mert ezt vállalta belépésekor (és még mindig nem a szalvétahasználatnál járunk, csupán a villa működését elemezzük). Ebben az esetben az illető állammal szemben előbb a Bizottság, majd az Európai Bíróság jár el. Ha ezt követően sem hajlik az európai jog tiszteletben tartására, végrehajtó intézkedéseket (büntetéseket) hozhatnak vele szemben. Azt gondolom, számtalan ponton felmerülhet hazánkban az uniós jog sérelme: mint mackó a málnásban, úgy trappolunk e területen is keresztül. Így nyilvánvaló, hogy akinek a fejéből például az Erzsébet-utalvány ötlete kipattant, olyan elemi uniós ismeretekkel sem rendelkezett, melyekkel egy harmadéves joghallgató jó eséllyel már rendelkezik. Hasonló, a külföldi cégeket kirekesztő szabályozás – láttuk feljebb – állampolgárságon alapuló diszkriminációként, a belső piac legelemibb törvényeivel, az áruk szabad áramlásával és a letelepedés szabadságával szembemenve – az Unióban (EGK-ban) tilos már majd’ hatvan éve. E vulgárprimitív attitűd vonul végig újabb jogalkotási aktusaink jelentős részén – és tudjuk, van belőlük háromszáz, köztük kis híján három tucat sarkalatos törvény és egy alkotmány. Ezek miatt – mint ismeretes – eddig három eljárás indult ellenünk.

Amikor a Magyarországi Európa Társaság uniós elnökségünk kapcsán elkezdett kampányolni azzal, hogy az antidemokratikus intézkedések kihathatnak uniós elnökségünk sikerére, jómagam e felvetést félrevezetőnek gondoltam. Erre az ösztönzött, hogy korábbi nézetem szerint az Európai Unió rendszere a jelenlegi keretek között is „zsenge”, az Alapjogi Charta és a korábban általam leírt rendelkezések lényegüket tekintve csupán az uniós jogra és az uniós intézményekre vonatkoznak. Nem írja tehát a Charta közvetlenül az Alaptörvényt felül úgy, ahogyan bizonyos jogászok azt a sajtóban állították.7 A pincérek (uniós intézmények) kulturáltak, ez rajtunk sajnos nem segít. Ráadásul egy féldemokratikus ország is képes sikeres elnökséget szervezni. Utóbbi ugyanis „csupán” az elfogadandó szabályok hátterének megszervezésével, az ülések rendjének összeállításával és egyéb procedurális szervezési folyamatokkal van kapcsolatban.

Amivel viszont nem számoltam, az az a mozzanat, hogy az Unió egy újfajta támadási felületet teremtett: a Kohéziós Alap zárolását. E téren a jobboldali sajtónak részben igaza van: gazdasági alapon még számtalan tagállam ellen fel lehetne lépni, nem feltétlenül a mi mutatóink a legrosszabbak. Példának okáért az olasz állam is csődközelben van, a görögökről nem is beszélve stb. Azt hiszem, az EU szempontjából a fellépés két előnyt is jelent: egyrészt példát akartak statuálni a legantipatikusabb és legagresszívabban csámcsogó országgal: így jár, aki a gazdasági szabályokat nem tartja be, és még köpköd is mellette. Másrészt viszont a háttérben ott lappang a fentebb említett 7. cikk alkalmazásának elkerülésére vonatkozó igény. Ne szépítsük: született egy gazdasági színezetű politikai döntés azért, mert féltek és félnek: a tagállamok egy része önös érdekből – hiszen sokaknak van vaj a fején – nem támogatná a 7. cikk alkalmazását. Nem azért, mert minket demokratikusnak gondolnak. Azért nem támogatnák, mert ezáltal magukkal szemben is felületet nyithatnának. Álláspontom szerint egyébként már régen megnyílt az út Magyarországgal szemben a 7. cikk szerinti eljárások egyikének megindítására – demokráciánk ugyanis nem pusztán sérült vagy veszélyeztetett, hanem megszűnt létezni. A fékek és egyensúlyok rendszere, a biztonságot és kontinuitást nyújtó közjogi szabályok eltűntek, a gyakorlati megoldások szintjén tömegesen vannak átpolitizált hatalmi játszmák.8 Néhány aggasztó jogszabály-módosítás – például azon jog megvonása az emberektől, hogy alkotmányellenes jogszabályok esetén bárki utólagos normakontrollt kérjen az Alkotmánybíróságtól (actio popularis), vagy a választási határok „átírogatása” – már önmagában megalapozna egyfajta veszélyt, amely a cikk alkalmazásához szükséges.

A kormány EU-nak adott válaszai (a „szovjetuniózás”) kapcsán látni kell, hogy az antidemokratikus elveknek, az „idegenszívűzésnek”, a mások autoriter módon történő legyaloglásának nagy hagyományai vannak hazánkban. Hasonló a helyzet az „idegenek” és külföldiek ellen irányuló kampánnyal is. Számomra az 1848-as forradalom nagyszerű haladó szemlélete mellett erről is szól: nem pusztán az iga lerázásáról, hanem egy olyan rendszer elutasításáról, amely együtt járt a nemzetköziséggel, a kozmopolita multikulturalizmussal, az „idegenek” tömeges jelenlétével. Az utóbbiak által felépült egy világváros és egy jól működő, nemzetközi szinten is jelentős és érdekes társadalom, de a „kuruckodás” szempontjából ez lényegtelen. Manapság arról sem szeretünk tudomást venni, hogy kultúránk meghatározó része – szerencsére – számtalan külföldi hatás által inspirált. Nézzük meg művészeink, építészeink életútját, származását – mellettük ráadásul hány külföldi dolgozott Budapesten azért, hogy olyan legyen, amilyen. Nagyjaink egy része nem is beszélt magyarul. Mások pedig sok nyelven értettek.9 Trianon legnagyobb tragédiája a hirtelen hazájukból kint rekedt magyarokon túl az volt, hogy „színmagyar” államot akart létrehozni. Láttuk, ez az attitűd a második világháború alatt hova vezetett. Az „idegeneket” mindig lehetett arra használni, hogy saját bűneinket rájuk aggassuk, és – csakugyan, ahogyan Kertész Ákos írta – soha ne nézzünk tükörbe és szembe a saját hibáinkkal. 1956 nemes törekvése az ismételt külső elnyomással újra az idegenellenes érzelmekre erősített rá. Jelenleg ott tartunk, hogy értelmes és jóravaló hallgatóim is iszlámveszélyről írnak egy olyan államban, ahol szinte nincsenek is muszlimok.10

Emellett ráadásul az egyén „koordinálatlansága”, a magyar lelkek szertelen mivolta amint önálló életre kelt és szabadságot kapott a történelem során, előbb egymás ellen irányult, majd azért, hogy legalább „fapados” rendet fenntartson, kiválasztott egy autoriter „uralkodót”. Milyen volt a császár? Milyen Horthy? Milyen volt Rákosi? Milyen volt Kádár? És egyébként milyen reflexekre játszott rá annak idején Gyurcsány Ferenc is? És most Orbán Viktor? És miért menetelnek annyian most is a kormány mellett? Azt gondolom, alapvetően azért, mert mi egy olyan nemzet vagyunk, amelyik együttműködni nem szeret még a szomszéddal sem, nem hogy szomszéd államokkal, a saját helyzetét a világban alapvetően félrepozicionálja, és lehetőség szerint erőből próbál alacsony hatásfokkal működő, az egyéni kezdeményezéseket teljesen lefojtó rendszereket alkotni – kicsiben és nagyban is igaz ez. Milyenek a politikusaink? Vajon ők a legméltóbbak az ország vezetésére? És milyen az egyetemi tanáraink-oktatóink jelentős hányada? Kiszolgálnának-e bármilyen rezsimet? Mert tulajdonképpen ezt teszik és tették a múltban is. És tényleg igaz az, hogy ha valaki az üzleti szférában leül egy helyre, robotként kiirtja magából az önálló gondolatokat, és tíz évig ott marad, előbbre jut, mint a tehetségesebbek? Ha valaki létre akar hozni mifelénk valamit, tényleg hiénaként szállnak rá és próbálják lerántani a földre? Vajon a társadalom által is generált módon, a kultúránkból táplálkozva, tényleg szándékosan kontraproduktívan vannak felépítve ezek a rendszerek? Azt gondolom, a válasz igen. Azt is gondolom, hogy ez a mi kulturális deficitünk, amelynek egyik végpontja nemzetközi jogi viselkedésünk, a másik pedig az egyén – az egyén, aki gárdistaként Borsodból feljön tüntetni, mert ezt látja megoldásnak. A sokak által „történelemmel nem rendelkező rágógumi-társadalomként” aposztrofált, ám valamiért mégiscsak a világ vezető hatalmaként elismert Egyesült Államoknak több mint kétszáz éves az alkotmánya (1787-ben fogadták el), és a reformoktól eltekintve senkinek nem jutott eszébe, hogy gyökereit érintve hozzányúljon vagy eltörölje. Ha ez bekövetkezne, pláne egyoldalúan, a szakmai érvek és a társadalom megkérdezése nélkül, hatalmas felháborodást váltana ki – de leginkább be sem következhetne. Nálunk viszont a közvélemény-kutatásokból kiderül: még mindig messze a kormánypárt legnépszerűbb – azért, mert a „mi” társadalmi „értékeinket” képviseli – több száz kétes „jogalkotási termékkel” a háta mögött is.

Vörös Imre a bevezetőben említett cikkében bizakodó: azt állítja, egy jövőbeni kormány még visszaállíthatja a biztonságot és az alkotmányos rendet. Jómagam korántsem vagyok ennyire derűlátó. Az Alkotmánybíróság erősebb fellépése vagy a jövendő, „csattogó bakancsokat” követő parlament csakis „kulturálatlan”, valamilyen „irreguláris” vagy legalábbis szokatlan módon, furcsa bakugrásokkal tehet majd rendet. Ez pedig nagy baj, ugyanis nem a késsel-villával történő étkezés felé visz minket. Az étterem akkor átmeneti felújítás miatt zárva tart majd. Köszönhetően azonban az új választójogi rendszernek és a kormányt támogató tömegnek, akik e rendszert alapjaiban megfelelőnek találják, ráadásul még ennek sem lehetne a pontos időpontját megjósolni. Addig viszont hallgatjuk a csámcsogást és büfögést. Esetleg menjünk át másik asztalhoz. Ez az étterem sem a régi már.

¹ Vörös Imre: Államcsínytevők – Az új közjogi rendszer alkotmányosságáról, HVG, 2012/10. szám

² A Római Szereződés volt 7. cikke szerint „E szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.”

³ Lásd ugyanott a 119. cikket.

⁴ Vö. Magyar Gábor–Magyar György: Dackorszak. Miért nem hajtunk végre strasbourgi ítéleteket? ÉS, 2012/17. szám, ápr. 27.; Helsinki Bizottság: Strasbourgnak is beintene a kétharmad. HVG, http://helsinkifigyelo.hvg.hu/2012/04/24/strasbourgnak-is-beintene-a-ketharmad

⁵ Lásd az EUSz F. cikkét, mely szerint „Az Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én Rómában aláírt európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek.”

⁶ Itt jelezném, hogy az ügyben nem értek egyet a mára már elkészült előzetes főtanácsnoki véleménnyel, mely e gyakorlatot legalizálná, ez ugyanis nézetem szerint alapvetően ellentétes az európai eszmékkel.

⁷ E helyütt például Kolláth Györgyre gondolok, akinek bizonyos nyilatkozatai – számomra legalábbis – a Charta hasonló értelmezését sugallhatják.

⁸ Érdekes, hogy a magyar emberek többségének demokráciaképe mennyire egyszerű. Számtalanszor hallhatjuk például azt az érvet, hogy demokrácia van, mert mindenki kimondhatja a véleményét. Szeretnék rámutatni arra a tényre, hogy a kommunizmus utolsó évtizedeiben is szűk körben ugyan, de ki lehetett mondani azt a bizonyos „véleményt”. Gondoljunk csak Hofi poénjaira, vagy érdemes kezünkbe venni egy nyolcvanas évekbeli tudományos/irodalmi folyóiratot – ugyanakkor a gyülekezési és egyéb jogok terén e nagy szabadság érdekes módon mégsem érvényesült. A reflexek jelenleg nagyban hasonlítanak az akkori állapotokhoz. A rendszerváltást megelőző alkotmányunkban is megtalálhatóak voltak a vonatkozó passzusok („garanciák”): „54. §(1) A Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát.

(2) A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.

55. §(1) A Magyar Népköztársaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot.

(2) Az állam e jogok érvényesítésére a dolgozók rendelkezésére bocsátja a szükséges anyagi eszközöket.”

⁹ Ehhez képest a statisztikák szerint jelenleg Magyarországon a legsiralmasabb a helyzet az EU-ban, 19 százalék az idegen nyelvet beszélők aránya, vö. Láncos Petra Lea: A nyelvi sokszínűség jogi és gazdasági szempontjai az Európai Unióban, Külgazdaság, 2011/11–12  és 2012/1–2. szám, jogi melléklet.

¹⁰ Jómagam hónapokon keresztül Brooklynban, Borough Park ortodox zsidó negyede mellett laktam együtt egy muszlim, szaud-arábiai fiúval. Látványos volt, hogy a két kultúra milyen jól megfér egymással, leginkább azért, mert az emberek nem a másik szidalmazásával voltak elfoglalva, hanem a saját életükkel.