Trump, Orbán és a fasizmus

Jelen, 2021. 07. 26.

Bár ez a téma Magyarországon sajnos egyáltalán nincs jelen sem az akadémiai világban, sem a közbeszédben, az elmúlt időszakban egyre több nemzetközileg mérvadó tudós veti fel, hogy az erősödő jobboldali autoritarianizmus és a fasizmus között számos kapcsolódási pont van mind Európában, mind az Egyesült Államokban.

Az európai államok polgárai ma úgy élnek, hogy nem néznek szembe saját kultúrájuk árnyoldalaival. Szinte ugyanolyan mondatok hangozhatnak el, mint hetven-nyolcvan évvel korábban anélkül, hogy az azonosságokat és különbségeket elkezdenék elemezni. A soá őszinte kutatásának lengyelországi betiltása, ami esetleg felvetné a lengyelek felelősségét a népirtásban, tökéletes szimbóluma e problémának.

Magyarországon a poszt-fasizmus a kormányzati politika kereteit is meghatározza. Hazánkban a fasizmus kifejezés körüli vita megállt ott, hogy a diskurzus-kezdeményezésekre mint tudománytalanra rálegyintettek az „okosabbak”. Így járt például Ungváry Rudolf ̶ szerintem ötletes ̶ fasisztoid mutáció elmélete, amivel az Orbán-rendszert írta le, vagy Bartus László könyve is. A rálegyintés valószínűleg abból is ered, hogy a hazai vita felszínes: nem pusztán az a lényeges, minek hívjuk például Trumpot vagy az Orbán-rendszert, hanem az is, hogy milyen történelmileg ismert reflexeket és ideológiai elemeket alkalmaznak. És ha alkalmaznak fasiszta technikákat, eszközöket, ideológiai elemeket, akkor bizony előrevivő, ha ezeket megvizsgáljuk közelebbről.

 FOTÓ: SIMON MÁRK

Hogy mindez nemzetközi szinten sem egyértelmű, azt jól mutatja a fasizmuselmélet vezető lapjának, a Fascism ̶ Journal of Comparative fascist studies folyóirat legutóbbi száma, melyben neves kutatók vették górcső alá, hogy Trump politikája mennyiben hasonlít a fasizmushoz, és mennyiben nem. Roger Griffin, a fasizmuskutatás egyik doyenje igen erősen kritizálta az újabb generáció egyes tagjait (Jason Stanley-t, Sarah Churchwellt, Enzo Traversót és Federico Finchelsteint), akik szerinte felelőtlenül használják a fasizmus kifejezést, hiszen Trump nem „forradalmi eléggé” ahhoz, hogy oda lehessen kötni a fasizmushoz.

Ezek után nagy élmény volt látni, ahogyan a Twitter „felrobbant” a kritizált tudósok kommentárjaitól: egyesek gúnyolódva kikérték maguknak, hogy „besároznák” a „fasizmust”, mások szektás attitűddel vádolták a Griffin-féle akadémiai establishmentet, amely körül fű nem terem, ha az övékétől eltérő véleményekről van szó. Megint mások Griffin szerintük hamis állítását kritizálták, amely szerint létezik vagy létezett konszenzus arról, hogy mit is értünk fasizmus alatt.

Ritkán lehet ilyen őszinte és kritikus véleményeket látni az akadémiai közegben.

A heves reakciók jól mutatják, hogy egyre erősebb az új generáció, amelyet nem lehet már egy egyszerű legyintéssel letudni. Utóbbiak munkái szépen lassan átveszik a fasizmuskutatásban azt a szerepet, amit korábban olyan – egyébként nagyszerű – tudósok művei jellemeztek, mint Griffin vagy Stanley G. Payne.

De mit is mond ez a diverz társaság? Egyrészt azt, hogy – miként ezt Jason Stanley a fasizmus működéséről szóló könyvében (How fascism works) leírta –, a jobboldali nacionalista autoriter vezetők tömegesen használnak fasiszta technikákat. Nagyon leegyszerűsítve, Stanley számára ilyen a mitikus múlt felemlegetése, a propaganda felépítése, az intellektualitás-ellenesség, a valóságtól való elrugaszkodás, a társadalom hierarchia alá rendezése, a társadalomban az áldozattudat erősítése, a rendpártiság („law and order”) retorikája (mely egyébként a jogállam leépítését eredményezi). Szintén ilyen a szexualitáshoz való furcsa viszony, amely sokszor a feminizmus gyűlöletével jár. Úgy gondolom, Magyarország kapcsán a homofóbiát is ide sorolhatjuk. Ilyen még a Szodoma és Gomorra retorikája, mely a rothadó liberalizmust, a nemzetköziséget és a multikulturális nagyvárosi létet támadja. Ide tartozik az Arbeit macht frei attitűd: a dolgozók és a nemzetellenes „lusták” szembeállítása.

Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy Stanley nem a fasiszta rendszert írja le: ő fasiszta technikákról beszél. Azt mondja, lehet, hogy egy rendszer nem kiépült fasizmus, de a technikák, amelyeket alkalmaz, fasiszta technikák. Nem véletlenül hoz olyan példákat, mint a ruandai népirtás, ahol szintén megjelennek hasonló elemek, pedig nem klasszikus értelemben vett fasiszta rendszerről volt szó.

A másik érdekes könyv Enzo Traversótól „A fasizmus újabb arcai” (The New Faces of Fascism). Traverso Franciaországban élt sokáig, és látta, hogy az új szélsőjobb milyen erősen támaszkodik fasiszta toposzokra. Azt mondja, sikerült egyfajta posztfasizmust létrehozni, amely konzervatív és fasiszta elemeket egyaránt tartalmaz. Ebben gyengébb az erőszak, az antiszemitizmus helyét az iszlamofóbia vette át, de dinamikáját tekintve sok szempontból hasonló a korabeli fasizmushoz.

Érdekes megemlíteni, hogy a poszt-fasizmus kifejezést Griffin is használta korábban, például az olasz fasiszta utódpártra, az Alleanza Nationaléra, de Griffin valószínűleg sokkal szűkebben húzná meg a határt posztfasiszták esetén. Zárójelben jegyzem meg: Griffinhez és Traversóhoz képest eltérés, hogy hasonló „túlélést” írt le Tamir Bar-On a francia újjobboldal kapcsán, de nem posztfasizmusnak, hanem neofasizmusnak hívta azt a jelenséget, amikor a fasizmus valamilyen formában visszatér (kapcsolódó könyvének a címe is érdekes: Hová tűntek a fasiszták? – Where Have All the Fascists Gone?).

Griffin Federico Finchelsteint, a New School for Social Research professzorát is kritizálta, aki szerint a modern populizmus a fasizmusból nőtte ki magát. A második világháborút követően a fasizmus lágyult, kvázi demokratizálódott, populizmussá alakult és mára ez a populizmus a demokrácia keretei között marad (aláássa a demokráciát, de nem törli el). Ebben a populizmusban olyan ideológiai elemek vannak, mint a politika szakrálissá téttele, a vertikális vezetést követő nép, az ellenségnek a nép árulójaként történő beállítása, a vezér, aki a nép hangját és érzéseit jeleníti meg, a jogalkotás és bírói hatalom erodálása, a radikális nacionalizmus köré épített kultúra. Ugyanakkor, a fasizmussal ellentétben, a populizmus egy választási demokráciában működik, és a fenti hasonlóságok ellenére Finchelstein szerint elutasítja a totalitárius kormányzást. Véleményem szerint Finchelsteinnek igaza van a továbbéléssel kapcsolatosan, azonban ő és a populizmuskutatás egyik legismertebb alakja, Cas Mudde is tévednek, amikor az általuk populizmusnak tartott „valamit” olyan politikának írják le, ami a demokrácia keretein belül marad. Jól látható számos ország példáján, hogy ez nincs feltétlenül így.

Végül érdemes megemlíteni a Columbia Egyetem tanárát, Robert Paxtont. Ő a fasizmus érzelmi oldaláról korábban kiemelt olyan mozgatórugókat, mint a hit a csoport felsőbbrendűségében másokkal szemben, továbbá azt, hogy áldozatnak tartják magukat, és ez igazolja az agressziójukat más csoportokkal szemben, s félnek a csoport (nemzet, állam) megsemmisülésétől az individualista és kozmopolita liberalizmus miatt. Szerinte ilyen mozgatórugó a „tiszta” közösség erős integrációja, melyet erőszakkal meg kell védeni, és az önérdek háttérbe szorítása a közösség oltárán, valamint a férfi vezetők hatalmára épülő társadalom, illetve az erőszak éltetése is.

Amikor Paxtont korábban megkérdezték, hogy Trumpot fasisztának tartja-e, azt mondta, szerinte nem az, csak egy üzletember, aki ilyesfajta retorikai „árukkal” házal. Ha viszont beöltöztetné embereit fekete ruhába, és erőszakos cselekményeket hajtanának végre, akkor már lehet, hogy annak tartaná. A Capitolium lerohanását követően Paxton véleménye megváltozott, azt mondta, eddig nem tartotta Trumpot fasisztának, de meg kell változtatnia a véleményét, mert a támadás egy erőszakos hatalomátvételi kísérlet volt.

 FOTÓ: MTI/EPA/JIM LO SCALZO

Jómagam e téren Zeev Sternhell követője vagyok, aki a fasizmust egy olyan ideológiai áramlatként írta le, amely a felvilágosodás értékeinek és a felvilágosodás értékei köré épült tradíciónak az elutasításában gyökerezik. Sternhell szerint a fasizmus a kultúránk része, gyakorlatilag áthatja azt, és különböző pontokon bukkan fel benne. Ha a felvilágosodás szerint minden ember egyenlő, akkor jönnek azok, akik szerint ez nem így van, akik úgy hiszik, léteznek egyenlőbbek az etnikum, bőrszín, vallás, szexuális orientáció, vagy csak szimplán politikai vélemény alapján.

A felvilágosodás-ellenesség, mint szellemi mag azt is eredményezi, hogy más irányzatokkal is kirekesztőek lesznek: ha léteznek emberi jogok, amelyek az emberi individuum tiszteletére épülnek, akkor lesznek, akik ezeket támadni fogják. Az emberek közötti különbségtétel kihat a társadalom felépítésére is. Ha tisztelem az embert, mint individuumot, abból következik a pluralizmus tisztelete is, ami értelmezhetetlen a felvilágosodás-ellenesség számára. Minek tisztelni valakit, akivel nem értenek egyet? Így aztán gyűlölni fogják a számukra „nihilista” liberalizmust, de egyébként bárkit és bármilyen irányzatot, pártot és csoportot, amely másként gondolkodik (akár a demokratikus konzervatívokat is).

Erősen irracionális, amit csinálnak: a felvilágosodott racionalitás szerepét mítoszok, vallás, bugyuta nemzeti legendák és egyéb nem igazolható nézetek és hitvilág veszik át (lásd például Kásler Miklóst, aki szerint az imádkozás jó gyógyír a betegségekre, de ilyen az ősmagyar vallás újrafelhasználása is). Nemzetközi szinten visszakanyarodnak a szociális darwinizmushoz: a nemzetek közötti kapcsolatokra úgy tekintenek, mint amiben az adaptálódóbb (a versenyben „erősebb”) fennmarad, a többi elbukik.

Sternhell elméletét annyival egészíteném ki, hogy a szociális állam léte is az individuum tiszteletéből, a felvilágosodás hagyományának humánumából fakad: ha tiszteled az embert, bizonyos védettséget adsz neki, hogy ne legyen teljesen elesett. Az emberek kihasználása és alávetése nem nevezhető versenynek. Emellett azt is gondolom, hogy a felvilágosodás-ellenesség újfajta hierarchikus struktúrákat hoz létre: ebben az oligarchák az „új nemesség”, akik munka, bármilyen számottevő tudás és kvalitás nélkül is boldogulnak, ha az új „király” erre kiválasztja őket.

Sternhell elméletét három dolog miatt tartom fontosnak. Egyrészt megmutatja, miért veszélyes az, ha egyéb politikai erők ugyanazokat az „értékeket” erősítik a társadalomban, mint a posztfasiszta jobboldal. Ezt vessük össze azzal, hogy a Fudan budapesti kampuszáról egyik baloldali politikusunk azt tudta mondani, az a baj vele, hogy „Nem kici és nem ócó”. A rasszizmus itt is nagyon hasonló, mint a jobboldalon, és a kettő erősíti egymást. Ilyesfajta „értékek” pedig szinte bármelyik politikai erőben jelen lehetnek, még akár liberális pártokban is (amikor a származásra és etnikumra túl nagy hangsúlyt fektetnek), vagy a környezetvédelmi kérdésekhez kötődően radikalizálódó csoportokban is. Jellemző, hogy jobboldali autoriter konzervatívok is sokszor támogatnak a felvilágosodással ellentétes nézeteket. A magyar „konzervatívok” jó része ráadásul szerintem nem konzervatív, hanem autoriter, és jól illeszkednek a posztfasizmushoz.

Másrészt, az elmélet megmutatja azt is, miért lángol fel időről-időre a fasizmussal kapcsolatos vita. Lehet, hogy a rendszer intézményeit illetően nem ugyanaz, mint a klasszikus fasizmus esetén, és az is lehet, hogy az agresszió szintje alacsonyabb, de az ideológiai keret egyes elemei hasonlók, vagy megegyeznek. A fasizmust lehet rendszernek (berendezkedésnek) tekinteni, de értelmesebb képet kapunk, ha a mögöttes ideológiájára fókuszálunk.

Harmadrészt, Sternhell elmélete nagyszerűen operacionalizálható. Az EU-n belüli folyamatok kapcsán nagyon jól látható, mikor és hol jelennek meg a felvilágosodással szemben álló szabályok uniós és tagállami szinten is (például a menekültkérdés rendkívül problematikus kezelése, ami sokezer ember halálát okozza évente, a harmadik államokból származók diszkriminálása, a demokratikus deficit fenntartása, tagállami szinten pedig a pluralista diskurzus támadása).

Sternhell elméletét mindezeken túl komplexebb rendszerbe is helyezhetjük. Eszerint, ha egyes csoportok a klasszikus fasizmust szeretnék feléleszteni, nyíltan totalitárius eszméket vallanak, kiterjedten felvilágosodás-ellenesek és agresszívek, akkor neofasisztának hívhatjuk őket. Szerintem Orbán és a Fidesz nem neofasiszta, nem is neonáci.

Amennyiben viszont egy párt és mozgalom konzervatív és fasiszta politikai elemeket ötvöz, és a felvilágosodás hagyományával szembemenő elemek kiterjedtek és dominánsak a politikájában, akkor posztfasizmusról beszélhetünk. Ehhez nem kell kiterjedt fizikai agresszió. A Fidesz számomra ilyen párt: az individuum és az emberi jogok elvetése, a másként gondolkodók kirekesztése, a folyamatos etnicizálás, a misztikus szemlélet erősítése a racionalitás rovására, a fékek és ellensúlyok felszámolása, a vallás egybekapcsolása az állammal, a konstans ellenségkép-gyártás mind-mind ilyen elemek.

Ezek kiterjedt jelenléte a Fidesz politikájában azt eredményezi, hogy posztfasiszta pártként tekinthetünk rá, és ez a posztfasizmus bizony a fasiszta univerzum része.