Elkezdem

Idén ősszel egy demokráciáról szóló beszélgetésen vettem rész néhány kollégával, ahol többek között azt a témát jártuk körbe, hogy mi védhet meg egy demokráciát attól, hogy tönkretegyék, felszámolják. Amellett érveltem, hogy mindenféle intézményi és eljárási megoldáson túl (van jogrend, van választás, vannak a választások tisztaságát és tisztességét garantáló hatóságok és bíróságok, és így tovább), az is fontos, hogy legyenek szokásaink, ha úgy tetszik, rítusaink, amik az állampolgárok számára ezt átélhetővé teszik, legyenek ezek a hétköznapokban (mint például egy diákönkormányzat-választás), vagy kivételes, ünnepi alkalmak (választott tisztségviselő eskütétele, beiktatása). Példának az Egyesült Államok elnöki beiktatását hoztam fel, ami nemcsak egy üres ceremónia, hanem a hatalom békés átadásának (peaceful transition of power, ahogy ők mondják) jelképe, vagyis a demokrácia egyik leglényegibb, legalapvetőbb jellegzetességének megvalósulása.

No, ez a megjegyzésem nem várt hatással járt: mindkét kolléga meglepődőtt. Egyikük azon, hogy pont tőlem hall ilyeneket, aki mindig annyira hangsúlyozom az egyenlőség és állampolgári részvétel jelentőségét a képviselettel szemben. Másikuk meg azon, hogy mégis mi ünneplendő, vagy elismerésre méltó van abban, hogy választott tisztségviselők átadják egymásnak a hatalmat, a britek se rendeznek népünnepélyt, ha beköltözik egy új miniszterelnök a Downing street 10-be.

Azért én továbbra is kitartok, és pont e megjegyzések mentén tudok még jobban érvelni állításom igaza mellett. Egyrészt, mert azok az események, rítusok, amelyekre gondolok, a legritkább esetben tudnak megvalósulni állapolgárok nélkül – vagyis kell a részvétel ahhoz, hogy ezek megtörténhessenek, és ez a részvétel nem puszta nézőközönség-létet jelent az állampolgár számára. Másrészt, lehet, hogy az angolok tényleg nem ünneplik a napjainkban nagyon is gyakori miniszterelnök-váltások miatti ki-beköltözéseket, amik miatt az említett épület inkább hasonlít már egy valóságshow stúdióházára, ahol a ki- és beszavazások eredményeképpen folyton hurcolkodik valaki. Ünnepelnek mást: uralkodói beiktatást, házasságkötést, gyerekszületést, trónralépési évfordulót – mindent, ami az Egyesült Királyság államiságának szimbóluma. Történetesen ez ott nem annyira a parlament és a demokratikus intézmények, hanem – legalábbis a többség számára – a monarchia. De a rítus, az ünnep, a szimbólum ott is megvan.

Mondhatni, a rendszerváltással nőttem fel. 1980-ban születtem, és nagyjából akkor kezdtem el érdeklődni a világ dolgai iránt, amikor az átalakulás lendületet vett. A szüleink közélet iránt érdeklődő, politizáló emberek voltak, ráadásul a nicht vor den Kindern itthon csak nagyon kevés dologra volt érvényes – a politikára pont nem. Nézhettem velük a Híradót és A Hetet, ha nem kotyogtam bele, elolvashattam az újságokat, ha nem maszatoltam az olvashatatlanságig össze. Hogy mennyit értettem meg ezekből a dolgokból? Biztosan nem sokat, de azt igen, hogy itt valami rendkívüli dolog történik. Sajnos látni keveset láttam ebből személyesen, mert bármennyire is könyörögtem anyukámnak, se az 1989. júniusi újratemetésre, se a Kádár-ravatalhoz, se a köztársaság kikiáltására, se a taxisblokádra nem vitt el, holott ezeket nekem mind látni kellett volna, és elég határozottan agitáltam szegényt, hogy menjünk – ma már azért értem, hogy csak az én kíváncsiságom kielégítésére nem pakolt fel két kis- és egy nagykamaszt, hogy elvonatozzon Budapestre csak azért, mert a legkisebb úgy döntött, hogy babázás vagy rajzolgatás helyett tüntetést vagy temetést akar látni, ahol ki tudja, mi történhet. Így alakult, hogy a rendszerváltásból csak egy helyi fáklyás felvonulás erejéig kaptam személyesen, testközelben ízelítőt, az erdélyi falurombolás ellen demonstráltunk, de ebből már csak annyira emlékszem, hogy a mai Szent István – akkori Lenin – úton megyünk rengeteg emberrel az alkonyatban, és vihetek én is egy fáklyát. A tévé, rádió és írott sajtó azonban elérhető volt – egyetlen dolgot nem nézhettem meg, a Panorámának azt a különkiadását, amiben a Ceausescu-per videófelvételét mutatták be. (Azóta persze ezt az alapvető hiányosságot pótoltam, és majd írok is róla.)

Így felnőve a legfurcsább mondat számomra mindig az volt: engem nem érdekel a politika. Nem értettem (és néha még ma sem értem), hogy lehet, hogy valaki nem akar a saját sorsával, jövőjével, életével foglalkozni, hogy lehet, hogy nem érdekli, mi lesz vele 5-10 év múlva, hogyan fog élni, milyen lehetőségei és nehézségei lesznek, vagy még inkább, most milyen körülmények veszik körül, és mit lehetne, kellene változtatni. Sokan mondják, hogy ez azért van így, mert a politika korrupt, mocskos, tisztességtelen, mindenki hazudik, és csak a hatalmat akarja, bármi áron. Ez részben így is van – de nemcsak ez van. A politika olyan is, amilyenné mi tesszük, amilyenné mi hagyjuk lenni. Ezzel nem azt állítom persze, hogy minden csak rajtunk is múlik. De azt igen, hogy rajtunk is múlik. A mostanában nagyon divatos tudatosság (mindfulness) korában tehetünk azért is, hogy ne csak tudatos vásárlók, környezettudatos, testtudatos emberek, de tudatos polgárok is legyünk.

Erről fog szólni az Álompolgár. A név nagyon régóta megvan, elsőéves egyetemistaként írtam le – még kézzel, füzetbe. Ami itt lesz, az nem a siker tuti receptje, a kormánybuktatás vagy rendszerváltás menetrendje, nem a mit kell tenni megoldása. Nem agitál, nem felszólít, nem kötelez – csak ötletel, gondolkodik, esetleg sztorikat mesél, amik hátha másokat is ötletelésre, gondolkodásra, beszélgetésre ösztönöznek. Az előttünk álló fél évben a rítusok, szimbólumok politikai fontosságáról, hatásáról fogok írni, hétről hétre egy-egy írás erejéig, leginkább amerikai példákon keresztül. Nem azért, mert azt gondolnám, hogy ott van a legszuperebb demokrácia – hanem mert róluk tudok a legtöbbet, és mert azt gondolom, nagyon sokat lehet tanulni belőlük. Nem tőlük – belőlük; a saját példáikból, jó és rossz megoldásaikból, sikereikből és kudarcaikból. És, mivel a demokrácia többek között mégiscsak a közös ügyeink megvitatása, az Álompolgár minden vélemény és javaslat előtt nyitott, ér beleszólni. Így, nincs is más hátra, kezdjünk bele!