Egy ország ünnepe

Ünnepek nélkül rém unalmas lenne az életünk; ezt persze pont ilyenkor, az évnek ennek a szakában – advent utolsó vasárnapján, Hanuka első napján – nem kell magyarázni. Az ünnep mindig valami más, különleges, nem hétköznapi, nem a megszokott. Ünnepelhetünk megemlékezés okán vagy egy elismerésre méltó teljesítményt, eredményt. Betölteni a 18. születésnapot önmagában nem feltétlen teljesítmény (hacsak nem a szülőké, persze), de leérettségizni azért már valami (nekem konkrétan halálfélelmem volt az írásbelik előtt, így máig mélyen együttérzek az aktuális érintettekkel). Az ünnep tehát az életünk része.

Mi lehet egy ország, egy politikai közösség ünnepének alapja? Aligha más, mint bárnely családé: megemlékezés vagy eredmény, teljesítmény elismerése. Nekünk Magyarországon leginkább az elsőből jut: megemlékezünk dicsőséges elbukott forradalmainkról (március 15, október 23) meg az államalapításról (augusztus 20); kisebb felhajtással ugyan, de emlékezünk a kommunizmus áldozataira (február 25), a holokauszt áldozataira (április 16 és augusztus 2), a trianoni szerződés aláírására és a nemzeti összetartozásra (június 4), az aradi vértanúkra (október 6), valamint az 1956-os forradalom leverésére (november 4). Csak így, emlékezetből összeírtam most gyorsan azokat, amik leginkább benne vannak a köztudatban (és amik kapcsán évről évre nyomasztó és egyben közepesen unalmas iskolai előadásokat kell tartani, ha iskolaidőre esnek). Közepesen nyomasztó felsorolás. Oké, augusztus 20 végül is tekinthető sikersztorinak, és október 23-át is nézhetjük úgy, mint a III. Köztársaság kikiáltásának ünnepét, bár emlékeim szerint az iskolarádiókban és köztéri megemlékezéseken sose Szűrös Mátyást szokták bejátszani 1989-ből, hanem Nagy Imrét 1956-ból. Amit mondani akarok, az az, hogy emellé a sok, nagyrészt nyomasztó, a régen tépő balsorsot évről évre újraélhetővé tevő megemlékezés mellé nem sikerült olyanokat kialakítanunk, amik rólunk szólnak. Legfeljebb a falunap, ha van bennünk bármilyen lokálpatrióta érzés.

Ezért aztán én irígykedve nézem az Egyesült Államok elnöki beiktatásait. Szokták mondani, hogy a választás a demokrácia ünnepe, pedig dehogy. Az persze fontos, hogy elmondhatjuk, mit gondolunk az ország, vagy a település jövőjéről, milyen programot támogatunk, kit választunk vagy épp ki ellen szavazunk. De ez nem ünnep, ez maga a demokrácia (ha ez tisztességes és valódi választás, ezt azért fontos idetenni, mert hiszen régóta tudjuk, hogy egyetlen rendszert sem a választás puszta ténye tesz demokratikussá). Az ünnep szerintem ott kezdődik, amikor a demokrácia egy másik lényegi vonása, a békés, erőszakmentes, szabályok mentén rögzített hatalomváltás megtörténik. Nem fogom most végigvenni, hogy a demokrácia jelentése és tartalma hogyan változott az évezredek során, hogy mik a modern demokrácia jellemzői, a demokrácia/nem-demokrácia vitába se akarok most belemenni, csak egyetlen, lényegi vonását akarom kicsit körbejárni: nevezetesen, hogy a túlélés garantált.

***

Messziről indítok, de érteni fogjátok. A kortárs politikatudomány egyik legdivatosabb, legtöbbet tárgyalt kérdése a demokrácia visszaszorulása, az autoriter tendenciák erősödése, a hibrid rezsimek, választási autokráciák és technokrata elitizmus térnyerése. Miközben sokat gondolkodunk azon, hogy miképp lehetne a demokrácia társadalmi támogatottságát növelni, stabilabb, beágyazottabb, az állampolgárok védelmére méltó rendszert kialakítani, érdemes lenne az érme másik oldalát is megnézni. Talán nemcsak úgy lehet megvédeni egy demokráciát, ha a démosz kritikus tömege támogatja és védelmezi, hanem ha emellett a hatalmon lévők is tudják, jobb nekik a demokráciában, mint azon kívül.

Amikor az unokaöcséim és unokahugaim elérték a togyogós-járós korszakukat, amint elkezdődött a fűtési szezon, Anyukám odavitte az épp aktuális unokát a cserépkályhához, és a már nem forró, de még nem is langyos, kellően meleg kályhacsempéhez hozzátette a kis gyerektenyért – nemcsak hozzáérintette egy pillanatra, hanem rátette a kis kezét, hogy érezze, a kályha meleg, és mondta is rögtön, mutatóujját figyelmeztetően ingatva: vigyázz, a kályha meleg! (Egyikük, irtó helyesen, hetekkel később is mindig felemelt mutatóujjaj, halál komoly pofázmánnyal utánozta a nagyanyját, akárhányszor a kályha közelébe ért.) Amikor kamaszként ennek először szemtanúja voltam, eléggé felháborítónak tartottam ezt a megoldást, és ezt persze azonnal szóvá is tettem, hogy hogy lehet ilyet csinálni. Visszakérdezett: miért, szerinted ti hogyan tanultátok meg? Elmagyaráztam nektek másfél éves korotokban, hogy óvatosan közlekedjetek a kályha mellett, mert forró? Elzártam kordonnal, hogy véletlenül se érhessetek a közelébe? Megmutattam nektek is, hogy milyen, amikor meleg.

A demokrácia legkomolyabb értéke a hatalmon lévő számára minden bizonnyal abban van, hogy biztos lehet abban, hogy ugyan nem marad örökké hatalmon, de garantáltan túlélheti bukását, együtt maradhat családtagjaival, és – hacsak törvénytelenséget nem követett el, amiért később bíróság elé állíthatják, mint mostanában a francia elnököket már-már menetrendszerűen szokás kampányfinanszírozási dolgaik miatt – vagyonát és személyi szabadságát élvezheti a hatalom nélkül töltött éveiben is. És ez, lássuk be, nem is olyan kis dolog. Kadhafi egy vízelvezető betoncsőben bújkált, Ceausescu stoppal próbált meglépni, és a híradások szerint a 2020. augusztusi tiltakozás idején Lukasenkának is első dolga volt a kormánygéppel török földre szállítatni a családot. Tudom, persze, most mondhatjátok, hogy Brezsnyev ágyban-párnák közt halt meg, Honecker és Pinochet is nagyrészt megúszták, és még sorolhatnánk napestig a neveket.

De ha a hatalmat nem demokratikusan szerzed vagy tartod meg, soha nem lehetsz biztos abban, hogy valaki nem akarja majd ugyanígy elvenni tőled. Ha tisztességes és versengő választás van, akkor ismert kihívóid vannak, és tudod azt is, hogy milyen úton, milyen szabályok mentén, milyen eljárásban fog eldőlni, hogy melyikőtök nyer. Ha viszont ez nincs, akkor mindazok, akik szintén hatalomra akarnak jutni, rá fognak jönni, hogy egyéb eljárás híján fizikailag kell tőled megszabadulniuk – ha nincs másképp, hát bármi áron. És ezt te is tudod. Vagyis innentől a képességeid és erőforrásaid jelentős részét arra kell majd felhasználnod, hogy kiderítsd, kik ezek, és megpróbáld ellehetetleníteni, semlegesíteni, vagy épp átmenetileg magad mellé emelni őket. Lehet, hogy mindenki félni fog tőled, de egy perc nyugtod nem lesz többé – és amint azt a történelem mutatja, az így kialakuló paranoia és bizalmatlanság csak egyre rosszabb és rosszabb helyzeteket teremt, míg végül tényleg valami fertelmes vég vár rád, hacsak a természet és a szervezeted meg nem előzi ezt (nem kizárva persze, hogy a természetes, vagy betegségből eredő halál valójában gondos emberi kezek beavatkozásának eredménye).

Egy demokráciában viszont mindez nincs. Biztos, hogy ott is vannak ellenségeid és ellenfeleid, de szinte száz százalékig biztos lehetsz abban, hogy a leghalálosabb fegyverük ellened legfeljebb egy sikeres kampány lesz, nem valami idegméreg. A hatalom békés átadása bizony nem magától értetődő, és amint azt a 2020-as egyesült államokbeli, vagy 2022-es brazil elnökválasztások mutatták, még egy demokráciában is megalapozottan lehet aggódniuk a választóknak amiatt, hogy demokratikusan meghozott döntésüket a hivatalban lévő vezető tiszteletben tartja-e, és engedelmeskedik-e nekik. Szerencsére mindkét esetben vagy az elnökök maguk, vagy a környezetük volt annyira épeszű, hogy végül átadták a hatalmat az őket legyőzőknek. Mindazonáltal, az emberiség történelmét ismerve, egy ilyen rendszert létrehozni és működtetni szerintem igenis komoly teljesítmény. Ha pedig teljesítmény, akkor elismerésre, ünneplésre méltó. Szerintem ezt ünneplik az amerikaiak is azokon a didergős január 20-ákon.

Már csak az a kérdés, hogy nekünk ebből mi a tanulság. Nem elsősorban az, hogy szervezzünk népünnepélyt, ha hivatalba lép az új polgármester – bár akár ez is lehet. Nekem inkább az, hogy az ilyen rendszerteljesítményt elismerő ünnepek hozzájárulhatnak a rendszer társadalmi támogatottságához. Nem állítom, hogy hiányuk automatikusan gyengíti a demokráciát, de abban biztos vagyok, hogy az ilyen megerősítő, ünneplő rituálék biztos nem ártottak volna a fiatal demokratikus rendszer társadalmi megítélésének, támogatottságának. A történelmi múlt rémes időszakairól és dicsőséges kudarcairól való megemlékezéseken túl ezért egyszer találhatnánk majd elismerésre, és ezért ünneplésre méltó pillanatokat, fordulatokat is. Például, egy versengő, tisztességes és szabad választásokat követő békés hatalomváltás megtörténtét. És ez, mint láthatjuk, nem akármi.