XVI. Benedek öröksége

Az emeritus pápa halála kapcsán minden nekrológ megemlítette, hogy XVI. Benedek két év híján hat évszázada az első pápa, aki lemondott a pápai trónról. Lemondásának valószínűsíthető okaként rendszerint a katolikus egyházat világszerte, illetve szűkebb hivatalát, a Vatikánt érintő botrányokat szokás emlegetni, bár a hivatalos indokolás szerint romló egészségi állapota miatt távozott az egyház éléről. Nem is fogom ezt találgatni, melyik mennyire játszhatott szerepet, ha egyáltalán, mert számomra – úgy is, mint politológus, úgyis, mint a közhatalom intézményrendszere iránt érdeklődő állampolgár – nem az ok az érdekes, hanem a lemondás maga. Ami az én olvasatomban egy már-már forradalmi újítás egy két évezredes politikai-hatalmi gépezetben. Progresszívnek is mondhatjuk, ha ezt a szót a fejlesztéssel, fejlődéssel, előrehaladással azonosítjuk, és nem a mostanában használt progresszív-woke-PC-inkluzív akármiként értjük.

A hatalmat elveszíteni kifejezetten embert próbáló dolog. Még akkor is megviseli az embert, ha kifuthatta magát, vagy ahogy manapság mondjuk, kimaxolhatta a hivatalát. Bill Clinton depresszióba zuhant, amikor 8 év után véget ért az elnöksége, és ezzel lényegében a politikai karrierje is. (Manapság már nem divat, ami a 18-19. században, sőt még a 20. század elején is előfordult, hogy egy volt elnök egy másik politikai tisztséget betöltsön. Az USA 6. elnöke, John Quincy Adams 1825-29 között volt elnök, majd némi kihagyást követően, 1831-től 17 évig, 1848-ig a Képviselőház tagja volt, sőt, 1833-ban Massachusetts kormányzóságáért is indult, de csak második lett, így maradt képviselő. Vagy ott van William Howard Taft 4 évig, aki 1909-1913 között elnök, majd 1921-től haláláig, 1930-ig a Legfelső Bíróság főbírója volt.) Clintonnak persze extra kihívás volt, hogy feleségének, Hillary Rodham Clintonnak pont akkor indult az önálló országos politikai karrierje, amikor az övé véget ért, és hát egy volt elnököt már nemigen keresnek, míg egy hivatalban lévő szenátor fontos ember. Sokan mesélték, hogy akkoriban nehéz volt Hillaryt elérni otthon telefonon – rendszerint ugyanis Bill vette fel a kagylót, aki bárkivel bármiről elbeszélgetett (végre valakivel lehet érdemi dolgokról), míg a vonal másik végén lévő csak állt egyik lábáról a másikra, hogy hogyan is lehetne lepattintatni egy volt elnököt, bocs, nem téged hívtalak, elnök úr, esetleg a szenátor asszony nincs a közelben? Inkább mindenki hamar leszokott arról, hogy azon a számon keresse Hillary Clintont.

Na szóval, talán el tudjuk képzelni, hogy ha a hatalmat elveszíteni még akkor is ennyire nehéz, ha mindent elértél, amit csak lehet, akkor micsoda elszántság, erő és önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki ezt önszántából és időközben tegye meg, vessen véget annak, ami tarthatna még. Itt most persze egyből felvetheti bárki, hogy azért ez nem olyan nagy dolog, miniszterelnökök is mondanak le nem egyszer, nem várják ki az új választást. No igen, de ez mégsem jó hasonlat. Egy miniszterelnök ugyanis sokkal kisebb kockázatot vállal – hiszen a parlamentarizmus logikája szerint nem kizárt, hogy még visszatérhet a hatalomba. A parlamentáris demokráciákban ráadásul a term limit szabályát sem szokás használni (ez a hivatali idő korlátozása, hogy legfeljebb hány alkalommal töltheti be egy személy az adott tisztséget), ami ugyancsak egy akadállyal kevesebb a visszatéréshez – és eggyel több indok amellett, hogy miért sokkal könnyebb egy ilyen helyzetben lemondani (arra a kis időre, amíg majd újraválasztják az embert).

Amikor XVI. Benedek lemondott, mindenki azt találgatta, hogy vajon mi lehet az oka, milyen felelősségrevonást akar megúszni, milyen botrány lehet emögött. (Megvallom, nem teljesen értem, hogy milyen felelősséget nem vállalt, vagy felelősségrevonást úszott meg, hiszen a Vatikánban nincs impeachment, nem lehet csak úgy eljárni a trónon ülő pápa ellen.) Nem állítom persze, hogy a távozás oka nem érdekes kérdés, de azt gondolom, hogy méltatlanul keveset beszéltek a lemondás mint politikai, vezetői precedens jelentőségéről.

Talán csak Richard Nixon tudhatta volna, mit érezhetett XVI. Benedek a lemondás előtt. Hogy milyen érzés, milyen belső harc és feszültség lehet amögött, amikor az ember lemond egy olyan hatalomról, amit – tudja – soha többé nem szerezhet vissza. (Nem véletlen, hogy az amerikai elnökök nem mondanak le. Nixon se tette volna, ha nem teszik számára egyértelművé legközelebbi politikai szövetségesei, hogy kénytelenek lesznek megszavazni a vádindítványt, és bizony annak az eljárásnak alighanem az lesz a vége, hogy megfosztják a hivatalától. Ezt a teljes ellehetetlenülést nem akarta bevárni, inkább végül – több hónapos politikai agónia után – lemondott.) Biztos lettek volna még Benedeknek tervei a pápai hivatalával valamit másképp, jobban csinálni, hátha akkor másképp alakul – és ennek mind egyik pillanatról a másikra véget kellett vetni.

Ez persze csak az emberi dráma része, de mi ebben a progresszív, mondhatná-kérdezhetné bárki. Nos, ha vezetők emlékiratait, visszanéző interjúit olvassa az ember, szinte mindig szembejön egy fontos kérdés: hogy hogyan lehet felkészülni egy olyan felelősségteljes vezetői feladatra, amit még nem csináltál, kitől tudsz tanulni, tanácsot kérni, és számíthatsz-e az elődökre. Közismert, hogy a még élő amerikai elnökök időről időre találkoznak, kapcsolatban vannak egymással (majd írok a Presidents’ Club-ról is nemsokára), fontos döntések előtt vagy éppen váratlan események idején tájékoztatja a hivatalban lévő elnök az elődeit, adott esetben feladatokat is bíz rájuk. (Gondolta volna bárki, hogy a demokrata Clintont, amikor elvesztette a képviselőházi többségét, a republikánus Reagan és kabinetfőnöke egyaránt tanácsokkal látta el arról, hogy lehet politikailag túlélni egy ilyen helyzetet?) Nincs elnök, aki ne említené, mennyire más olyan embertől tanácsot kérni vagy csak megvitatni vele egy kérdést, aki szintén volt elnök, “járt az én cipőmben”, ahogy mondani szokás. De egy pápa kihez fordulhat? Amíg bíboros, nem mehet oda a pápához azzal, hogy “Szentatyám, nem kizárt, hogy ha te meghalsz, én leszek a következő, na most az merült fel bennem, hogy szerinted ha az van, hogy…”. Ilyet nyilván nem lehet. Vagyis, amíg nem vagy pápa, nem kérdezhetsz, ha meg már pápa vagy, már nincs kit, hiszen ezért lettél te a pápa, mert már nincs kit.

Sokszor halljuk, hogy valaki született vezető – de ilyen nincs. Ezt is csak tanulni kell, mint minden mást az életben, és ebben a tanulásban nagy segítség, ha van előttünk példa. Ennél már csak az a nagyobb segítség, ha ez a példa akkor is ott van, amikor már te magad vezető vagy. Benedek pápa lemondásával ezt az egyébként semmilyen más módon el nem érhető segítséget, támaszt adta meg utódjának. Biztosította Ferenc pápának, hogy legyen valaki, aki “járt az ő cipőjében”, esetünkben horda azt a talárt és gyűrűt, ami ezt a hatalmas vezetői felelősséget rakja egy emberre.

Nem kizárt, hogy ez a Benedek által teremtett precedens egyhamar szokássá válik. Ferenc pápa aláírt egy lemondónyilatkozatot, ami szerint ha olyan egészségi állapotba kerül, ami lehetetlenné teszi hivatala ellátást, lemond, hogy új pápát lehessen választani. De azt sem zárja ki semmi, hogy ezt a lemondást egy adott ponton ő maga teszi meg, és nem ezt a 2013-ban aláírt nyilatkozatot kell elővenni. Nem érdemes most erről találgatni. Annyi azonban bizonyos, hogy az ilyen egyedi, precedensértékű példák nagyon erősen tudnak hatni. Az amerikai alkotmány egészen 1951-ig nem írt elő semmilyen term limit-szabályt az elnöki hivatal kapcsán. Ezt csak a 23. alkotmánykiegészítéssel iktatták be, két elnöki ciklust engedélyezve bárkinek. Ilyen írott szabály korábban nem volt, mert nem volt rá szükség:  Washington elnök ugyanis második ciklusa lejártakor maga jelezte, hogy többet nem kíván indulni (pedig kapacitálták rendesen), mondván, nem kéne királyságot csinálni az elnökségből, nem lenne szerencsés, ha valaki egy évtizedig töltené be a tisztséget. Márpedig, ha Washington nem tette, nyilván más sem tehette. Nem azért, mert a törvény tiltotta, hanem mert nem volt szokás, és azért nem volt szokás, mert Washington nem így csinálta. Pedig voltak két ciklusos elnökök utána, de senki nem merte ezt a washingtoni precedenst semmibe venni; egészen Franklin Delano Rooseveltig, aki 1940-ben – sokak, még saját támogatói legnagyobb megdöbbenésére is – harmadszor is jelöltette magát elnöknek. (A negyedik már nem okozott különösebb gondot, akkor már háborúban állt az ország, és olyankor nem cserélünk vezért, mondták.) FDR halála után azonban arra jutott az akkori politikai-értelmiségi elit, hogy nem biztos, hogy még egyszer ilyen szerencséjük lesz, hogy egy FDR-kaliberű ember lesz négyszer elnök. Lehet rosszabb is – gondolták, és inkább beiktatták az alkotmányba a term limitet.

A pápaság itt még persze nem tart – de XVI. Benedek lemondása mégiscsak azt mutatja, hogy a korlátlan és végtelen hatalom is lehet korlátozott és véges, ha a hatalom birtokosa megérti ennek jelentőségét és felvállalja a felelősségét. És ha ez egyszer kiderül, akkor ez a lépés már utána következő hatalmast is korlátozni fogja.