Van az Egyesült Államokban egy nagyon érdekes intézményhálózat, amivel más országokban még sosem találkoztam (de ha valaki tud hasonlót, megköszönöm, ha megosztja velem). Ez az elnöki könyvtár és múzeum – Presidential Library and Museum, – melyből 15 található az országban, a Nemzeti Archívum kezelésében. Hertber Hoover volt az első elnök, akinek ilyet létesítettek, és az utána következő összes 20. és 21. századi elnöknek van (vagy épp épül) ilyen intézménye. Ezeket az elnöki hivatal lejárta után építik, általában az adott elnök szülővárosában vagy korábbi meghatározó lakóhelyén. Barack Obama könyvtárát mintegy másfél éve kezdték építeni, 2025-re tervezik a megnyitót. (Trumpéról nincs hír, egyelőre csak egy honlapja van – építkezésnek, terveknek egyelőre semmi nyoma.)
Egy-egy ilyen múzeum három fő funkcióval bír. Egyrészt bemutatja az elnök és családja életútját – személyes tárgyakon, naplóbejegyzéseken, fotókon, videókon keresztül. Másrészt, a könyvtárnak van egy levéltár-könyvtár funkciója, ami a kutatók munkáját segíti. Harmadrészt azonban, a múlt bemutatásán mindegyik intézmény felvállal valamit a jelen és a jövő érdekében. George W. Bush dallasi könyvtárában “elnökképző” programokat tartanak iskolásoknak: ki lehet próbálni az egyes elnöki jogköröket a “gyakorlatban”, olyannyira, hogy még az ún. Situation Room másolatát is megépítették, hogy szimulált helyzetekben az érdeklődők kipróbálhassák, hogyan nézhet ki a politika ebben vagy abban a szituációban és ők milyen elnökök lennének. Édesapja, George H. W. Bush könyvtárában az állampolgári ismeretek fejlesztését és terjesztését segítő programok vannak. A Carter elnök által létrehozott Carter Center (ami ugyan részben önálló intézmény, de vannak kapcsolódási pontjai a Carter Library-vel) például demokráciafejlesztés, választási megfigyelés, demokráciaépítés témakörben lett nagyon is fontos intézmény. John F. Kennedy könyvtárában az űrkutatás és a polgárjogi témakör van középpontban (bár az első elnökjelölti tévévita stúdiómásolatát is körbe lehet járni)[1], a Clinton Library pedig – hasonlóképp Bush 43-hoz – az elnöki hivatalhoz viszi közelebb a látogatókat. Más-más témák és más-más programok segítségével, de mindegyik intézményben kaphat valamit az állampolgár, azon túl is, hogy megtudjuk milyen pizsamában feküdt az elnök, amikor ez vagy az történt, vagy megnézhessünk néhány privát fotót arról, milyen vidám fickó is volt akkor, amikor.
Az elnöki könyvtár a távozó elnök (utolsó) nagy projektje – kitalálni, hogy milyen legyen, hol épüljön, miből (ezt ugyanis nem az állam állja, adományokat kell felhajtani hozzá), és mi legyen majd benne, ha megépül. Ezt persze nem egyedül az elnök intézi – ehhez is kialakít magának egy csapatot, tanácsadók és szervezők segítik ebben, de a végeredmény azért nagyrészt őt (vagy ha már nem él, amikor ez készül, akkor a helyette rendszerint ezen dolgozó családtagokat) minősíti. (Ahogy persze a csapat is – egyszer majd ennek is a végére járunk, hogy miért érdemes erre is figyelnünk.)
Tűnhet ez magamutogatásnak, nagyzolásnak, egyfajta személyi kultusznak – még életedben megépíteni a saját múzeumodat. Vagy nézhetjük úgy is, hogy a hatalom nemcsak lehetőség, nemcsak hozzáférés, nemcsak parancsnoki pozíció – hanem szolgálat is, ami kötelez. A volt elnökök (már akik ugye nyilatkozni tudtak, mert túlélték hivatalukat) mind valamilyen módon kihangsúlyozták – interjúban, memoárban, levélben vagy beszédben, – hogy mennyire hálásak az amerikai választóknak, amiért ezt a különleges bizalmat és kiváltságot, hogy elnökök lehettek megkapták, és szeretnének ebből valamit visszaadni a polgároknak. Hogy mit tanultak az elnökségből, vagy épp mit tartanak fontosnak az amerikai közösség számára.
Ebből persze nem feltétlen az a tanulság, hogy a volt magyar miniszterelnökök vagy köztársasági elnökök szülővárosaiban hasonló intézményeket kellene alapítani. (Bár egyébként, miért is ne, ha abba érdemi tartalom is kerül, azaz több mint üres kiállítás bizonyítványokról, érettségi öltönyökről meg családi fotóalbumokról.) Számomra az elnöki könyvtárak azt üzenik, hogy így is lehet gondolkodni közhivatalról. Hogy érdemes lenne változtatnunk azon, miképp gondolkodunk a hatalomról, a vezető tisztségekről. Hogy vannak-e elvárásaink az azokat betöltőkkel szemben, vagy inkább azt gondoljuk, hogy a világ már csak ilyen, a hatalmas uralkodik, a többiek elviselik. Hogy meggondoljuk, ki kinek a szolgálja: elszámolással és felelősséggel mi tartozunk nekik, vagy ők nekünk. Hogy meghatódunk-e attól, ha a polgármester visszaigazolja az ismeretségünket a Facebookon, vagy azt tartjuk-e inkább fontosnak, hogy tisztességesen tájékoztasson minket az önkormányzat működéséről. Hogy azt gondoljuk-e, hogy aki politikus, ha egyszer kormányra kerül, úgyis azt csinál, amit akar, vagy inkább arról gondolkodunk, hogy mindenféle módon és eszközzel megpróbáljuk megakadályozni, hogy bárkinek bármikor túlhatalma, egyeduralma legyen. (Aki ebben érdekelt, annak érdekes olvasmány lehet például a Föderalista.)
Ez az apró szemléletbeli váltás elengedhetetlen egy demokratikus, polgári társadalomhoz. Hogy magától értetődő, hogy a cím, a megbízás, a hivatal, a hatalom nem jár, hanem azért meg kell dolgozni, és akármilyen magas pozícióban vagy is, az mindenek előtt szolgálat és felelősség, nem pedig feudális, elvitathatatlan uralkodás. És ez csak addig tűnik naiv idealizmusnak, amíg nem kezdjük el sokan így gondolni, és nem szerzünk érvényt neki.
[1] Aki Bostonban jár, semmiképp se hagyja ki ezt a látogatást. És ha bejárta a JFK Libraryt, akkor menjen át mindenképp a szomszédos Edward M. Kennedy Institute-ba is, melyet még szenátor öccse építtetett, benne az amerikai Szenátus üléstermének másolatával, hogy a közösségi döntéshozatalra, képviseletre, jogalkotásra kíváncsi érdeklődők autentikus helyzetben lehessen próbálhassák ki saját maguk, hogyan is működik a törvényhozás a gyakorlatban.
Rezervátum 