Kedves Roppant Szimpatikus Közös Közösség, és minden kedves résztvevő, aki részt vett a történelmi, Első Rezervátum Közösségtalálkozón!
Nagyon hálás vagyok, hogy sikerült a találkozónkat megszervezni, és nagyon köszönöm a sok munkát, amit beletettetek! Azoknak is köszönöm, hogy jelen voltak, akik nézőként, egy ilyen meleg napon, jelen voltak a beszélgetésen!
fotó credit: Chris Allan Tod
Ígértem anyagokat az érintett témákkal kapcsolatosan, alább egy kis lista. A jó része sajnos angolul van, Anna könyve a kivétel. Amerikáról is mondtam, hogy küldök még pár érdekesebb oldalt, és amúgy tervezek ilyen Rezervátum videót is egyszer.
Tehát:
EU
Beszéltem a Steve Peers blogjáról, ami indított egy mélyebb sorozatot az új migrációs szabályokról. Ez amúgy annyira komplex, hogy az egészet még én sem olvastam el, csak részeit, tehát ne csüggedjen senki, akinek túl mély. https://eulawanalysis.blogspot.com/search?q=The+New+EU+Asylum+Laws
Az EP választások kapcsán sztem az egyik legérdekesebb, könnyebb olvasmány a Jakab Andris egy írása a Verfassungsblogon (ami szintén egy érdekes blog). Azért tartom ezt fontosnak, mert valahol visszás, hogy EP választás van, de hát az amorf választási szabályok erre is kihathatnak (ld. pl. hazug propaganda), és valahol ezek (szerintem is) a teljes választás szabad, tiszta és fair jellegét kérdőjelezik meg: https://verfassungsblog.de/how-to-defend-the-integrity-of-the-ep-elections-against-authoritarian-member-states/
Amerikáról amúgy is akarnék beszélni a Rezervátumon (egyébként, akár a maradék témákat feldolgozhatnánk majd egy következő találkozón), alább idegyűjtöttem a mostani kedvenc kommentátoraimat, ez persze mindig változik:
A Rezervátum live streamet Heather Cox Richardson-t alapul véve szeretném megcsinálni, aki egy nagyon reflektív, kérdezős-válaszolós csatornát hozott létre, ami rendkívül jól működik. Nekem ő túl vonalas, de rendkívül értékes, ahogyan régi amerikai dolgokról tud beszélni, a jelenlegi fejlemények gyökereiről, érdemes feliratkozni rá: https://heathercoxrichardson.substack.com/
Fel vagyok iratkozva a Jean Twenge-re is, érdekel, hogy miket ír. Rá ugye azt szokták mondani hogy „kontroverzális” (ahogy valaki a Rezervétumon írta), de szeretném megkérdezni, hogy ki nem „kontroverzális” a tudományban, és ha van ilyen személy, neki mi a nagy mondása? https://substack.com/@jeanmtwenge
Végül, én most a Jonathan Sacks könyvét olvasom (Morality: Restoring the Common Good in Divided Times), erről van egy beszélgetés itt, ő az interjú után 1-2 hónappal halt sajnos meg: https://youtu.be/os2z4jbuuV4?feature=shared&t=308
Az autoriter liberalizmus veszélyt jelent az akadémiai szabadságra?
Nem csak a jobboldali támadások és a szélsőséges piacosítás jelentenek veszélyt a modern akadémiai életre – figyelmeztet Ziegler Dezső Tamás. A nem liberális hangok elnyomására törekvő hegemón liberalizmus a szemünk előtt rejtőzködve veszélyezteti azokat az alapvetéseket, amelyekre a modern akadémiai életnek épülnie kellene.
Az akadémiai szabadság ismét a hírekbe került. Míg az autoriter jobboldalról érkező támadások és a piacosítás széles körben negatívan hatnak az akadémiai szabadságra, ritkán esik szó arról, hogy a hegemón liberalizmus milyen szerepet játszik a konformista akadémiai élet megteremtésében, holott fontos kutatásaink vannak az öncenzúrázásról a nyugati tudományban. A liberalizmust a mainstream általában úgy mutatja be, mint egy jótékony, megengedő, a szabadságjogok kiterjesztését és a sokszínűséget támogató szellemi áramlatot, és a liberális mainstream ellenzőit káros illiberálisoknak és a demokráciát fenyegetőknek bélyegzik. Az általános kép azonban ennél összetettebb.
Az autoriter liberalizmus mindenkitől megköveteli az engedelmességet, aki az uralma alatt áll
Ha beszélhetünk mérsékelt és autoriter baloldalról és mérsékelt és autoriter jobboldalról, akkor beszélhetünk mérsékelt és autoriter liberalizmusról is. Ha egy autoriter politikai ideológia uralkodni akar, konformista, hegemón rendszereket akar létrehozni, kizárva azokat, akik nem értenek egyet vele, akkor a benne lévő autoriter dinamika hasonló a többi autoriter áramlathoz. Az az idő, amikor a liberalizmus az emberi jogokról, a fékekről és ellensúlyokról, a jogállamiságról szólt, elmúlt: az autoriter liberalizmus mindenkitől követeli az engedelmességet, aki az uralma alatt áll.
Viszlát pluralizmus, helló neoliberalizmus!
Bizonyos mértékig a körülményeink a kortárs liberalizmus krízisét mutatják. A liberális demokrácia éljenzése közepette elfelejtődött korábbi eszményünk: a plurális demokrácia. A tudományos életben az intellektuális pluralizmus feladása visszhangkamrák kialakulásához vezetett. Ha az autoriter liberálisok fenn akarják tartani hegemóniájukat, nem fognak olyan tudósokat alkalmazni, akik megkérdőjelezik álláspontjukat, mivel az intellektuális sokszínűség veszélyessé válik. Beszédes, hogy egy Journal of Controversial Ideas-ra (Vitatott Gondolatok Folyóirata magyarul) van szükségünk ahhoz, hogy a vitás kérdésekről értelmes vitát folytathassunk (a Journal of Controversial Ideas egy közelmúltban létesített folyóirat, melyet kimondottan azért kellett létrehozni, mert bizonyos gondolatok nem jelenhettek meg a folyóiratokban).
Patrick J. Deneen a Why liberalism failed (A liberalizmus kudarca) című könyvében a liberalizmus önző és individualista jellegét kritizálta. Láthattuk, hogyan vált az individualista, önérvényesítő tudós mintaképpé: kevesebb az együttműködés a tudományos közösségekben, és nagyobb hangsúlyt kap a személyes teljesítmény, ezáltal csökken a tudományos élet közösségi eleme. Deneen mellett Michael Wilkinson az Authoritarian Liberalism and the Transformation of Modern Europe (Autoriter liberalizmus és Európa átalakítása) című, Oxford University Pressnél megjelent könyvében kifejti, hogy a modernkori autoriter liberalizmus hogyan építette be magába a neoliberális gazdaságszabályozást, amely aláásta a demokratikus politikai közösségeket. Az akadémiai élet is ennek megfelelően változott: a magas tandíjak sokakat kizártak a tanulásból és a társadalmi emancipációból. Ez a piaci fundamentalizmus az egyetemeket üzletként értelmezi, és azt eredményezi, hogy az oktatók és tudósok jogait ugyanúgy megnyirbálják, mint a munkavállalókét a vállalatoknál, és a diákokat pedig vásárlóként (ügyfélként) kezelik.
A legtöbb ember számára értelmetlen
Ahogy a modern liberalizmus összeolvadt a kritikai tanulmányokkal, a liberalizmus értelmetlenné vált a tömegek számára, és ugyanez történt az akadémiai életben is. Ahogy Deneen fogalmaz: “míg a faji vagy szexuális identitásban gyökerező diákcsoportok igazságot követelnek, hogy teljes mértékben bekapcsolódhassanak a modern liberális társadalomba, a liberális individualizmusnak ellenálló összetartó etnikai csoportok, mint a kurdok vagy a hmongok, az üldözött vallási kisebbségek, mint a koptok, a nem városi nem-elit, mint a 4-H vezetői, és a vidéki szegények kevés figyelmet várhatnak a mai egyetemi liberálisoktól” (Deneen, 122. o.). Egy olyan akadémiai rendszer, amely kizárólag bizonyos kisebbségekre és az identitáspolitika körüli kultúrharcra helyezi a hangsúlyt, az emberek többsége számára irrelevánssá válik. Ha a hidegháborús liberalizmus feladta a racionalitás eszméjét, ahogy Samuel Moyn magyarázza, akkor a mai autoriter liberalizmus úgy kezdett működni, mint egy szekta: hitet, csodálatot és megadást vár a tudósoktól, nem pedig racionális elemzést. Az autoriter liberalizmusban a wokizmus a racionalitásról a vallásszerű hitrendszerekre és az ebből fakadó hitbuzgalomra való áttérés részévé válik.
A wokizmus egy lényeges váltás a racionális vitákról a hitvita jellegű irracionalitás felé
A hidegháborús liberalizmus örökségét vizsgálva a Liberalizmus önmaga ellen című könyvében Moyn bemutatja, hogy a népakaratot hogyan tekintik a demokrácia lehetséges veszélyének. Ebben az értelemben a liberalizmus oklofóbbá – az emberekkel és a demokráciával szemben ellenségessé – vált. Ez ösztönözte az autoriter liberálisok elitista, túlzottan magabiztos világképét és az elveikkel egyet nem értők elnyomását. Ezt az akadémiai életre alkalmazva láthatjuk, hogy ez a megközelítés hogyan torzította a társadalomtudományok bizonyos területeit. A nyugati tudományos életben ez számos tanulmányt eredményezett a populizmusról, az illiberalizmusról, a jogállamiságról és a mainstream liberális gondolkodáshoz kapcsolódó területekről (pl. LMBTQ-kérdések, gender mainstreaming). Más perspektívák azonban többé-kevésbé hiányoznak: nem liberális, nem európai hangok, konzervatív vagy baloldali nézőpontok, illetve nem mainstream vélemények (pl. posztfasizmus, a liberális demokrácia kritikája, nem mainstream feminista nézőpontok) alig jelennek meg. A liberalizmus tehát a sokféle nézetre gyakorolt dermesztő hatást: a konformizmus és az öncenzúra meghonosodott az akadémiai életben.
Az autoriter liberalizmus beágyazódott a magyar felsőoktatásba
Ahogy máshol a nyugati világban, az autoriter liberalizmus a magyar egyetemeken is visszhangkamrákat hozott létre. Az Egyesült Államokkal ellentétben azonban Magyarországon hiányzik a jelenség alapos kutatása. Ez részben az akadémiai szféra átláthatatlansága miatt lehet, de részben a Fidesz felsőoktatás és kutatás elleni támadásaira adott reakcióként is értelmezhető. Sokan úgy gondolják, hogy erkölcstelen lenne támadni a felsőoktatási és kutatási intézményeket, amikor azok már így is a kormány ostroma alatt állnak. Ennek következtében nehéz bizonyítani, hogy a liberálisok állami forrásokból finanszírozták saját kutatócsoportjaikat és központjaikat, figyelmen kívül hagyva az intézményeik érdekeit és céljait. Az átláthatóság és az elszámoltathatóság hiánya a magyar közélet más területeire is kiterjedt. A magyarországi társadalmi élet más szféráival ellentétben ugyanakkor nincs kiterjedt kutatás a tudományos életben alkalmazott álláspályázatokról, ahol a személyes kapcsolatokat és a hasonló gondolkodásmódot helyezték előtérbe a tudományos teljesítménnyel szemben. Ez komplett műhelyek működését torzíthatja, mivel a rosszul teljesítők feltétel nélkül ragaszkodnak feletteseikhez, hogy megvédjék törékeny pozíciójukat. Ráadásul, mivel a magyar liberalizmus nagyon naivan viszonyult a Nyugathoz, kiterjedt öngyarmatosítás és a saját hazájuk iránti mély megvetés jellemző sokakra. Ez a nyugati liberális értékek, köztük a neoliberális piacpolitika szinte kritikátlan elfogadásához vezet. A nyílt társadalomról és a veszélyes illiberalizmusról való beszéd így az importált identitásharcok mellett az akadémiai életben is normává vált. Orbán Viktor és a Fidesz megértette, hogy ez a mentalitás elitista és egy feltételezett erkölcsi felsőbbrendűségen alapul. A Fidesz autoriter válasza erre a jelenségre az volt, hogy megtámadta ezeket a régi struktúrákat, beleértve az akadémiai közösségeket is, ami nem segítette a pluralizmus ügyét, és a hegemóniáért vívott versenyt teremtett az autoriter jobboldal és az autoriter liberálisok között.
Orbán és a Fidesz megértette, hogy az autoriter liberális mentalitás elitista és egy feltételezett erkölcsi felsőbbrendűségre épül
Egy neoliberális utópia
Ahogy a magyar liberálisok beleszerettek a neoliberalizmusba az 1990-es évek elején, a (magas) tandíjakat normálisnak fogadták el, és az akadémiai életben egy neoliberális utópiát kezdtek el követni. Fontos megjegyezni, hogy nem a Fidesz, hanem a szocialista-liberális kormány volt az, aki a 2000-es évek elején sikertelenül javasolta a tandíj bevezetését. Ez a neoliberális mentalitás az oka annak is, hogy sok liberális tudós támogatja a mérőszámok (a tudománymetria) zsarnokságát, mivel a modernizációs elmélet idejétmúlt bűvöletében él. Személyesen is tanúja voltam annak, hogy a liberális establishmentből sokan mennyire nem tisztelték Magyarország vezető egyetemeit, amelyek 400-600 éves múltra tekintenek vissza. A liberális gondolkodás ebben a formájában a hagyományt nem értékeli, és inkább egy harcosan liberális, (pszeudo)metrián alapuló, elitista egyetemi modellt támogat, amely jobban szolgálná a fejlődést és a nyugatiasodást (modernizációt).
Ha a liberálisokat támadják, akkor csakis ők lehetnek a jók, és szükségszerűen a nem liberálisokat kell hibáztatni.
Az is bevett gyakorlattá vált, hogy az autoriter liberális világnézetet egyértelmű tudományként tálalják, és a hallgatókat a nem liberális vélemények elutasítására ösztönzik. Ennek eredményeként az autoriter liberalizmus olyan szellemi buborékokat hozott létre a magyar egyetemeken (ahogy más országokban is), ahol a hallgatók ritkán találkoztak a liberális mainstreamtől eltérő véleményekkel. A professzor szerepét félreértelmezték: a professzorok tábornokokká váltak, akik győzelemre vezették a diákokat a szellemi ellenségeik elleni háborúban; hatalmukban állt tönkretenni azoknak a karrierjét, akik nem értettek egyet velük. Egyes tudósok körül személyi kultuszok alakultak ki, másokra pedig nyomást gyakoroltak, hogy igazodjanak az autoriter liberális elvekhez. Ennek a jelenségnek a jobboldali autoritarianizmussal való kölcsönhatása figyelemre méltó, mivel a autoriter liberálisok ugyanúgy kezdték használni a biztonságiasítás eszközeit, ahogyan a Fidesz tette a menekültválság idején. Ha egy közösség az áldozat, akkor nem lehet elnyomó, nem igaz? Ha a liberálisokat támadják, akkor csakis ők lehetnek a jók, és szükségszerűen a nem liberálisokat kell hibáztatni.
Itt nem azt állítjuk, hogy a liberalizmus eredendően rossz: vannak nagyszerű eredményei. De egy befogadóbb akadémia fenntartásához vissza kell szorítanunk a liberalizmus autoriter elemeit, és vissza kell térnünk egy plurálisabb eszményhez, ahol a tudományosság nem az ideológiai indoktrinációról szól, hanem a kíváncsiságról, a vitáról és az érvelésről. És ha a jobboldali autoritarianizmust a pluralizmus felszámolása miatt bíráljuk, akkor ugyanezt a mércét kell alkalmaznunk az autoriter liberalizmusra is.
Van az Egyesült Államokban egy nagyon érdekes intézményhálózat, amivel más országokban még sosem találkoztam (de ha valaki tud hasonlót, megköszönöm, ha megosztja velem). Ez az elnöki könyvtár és múzeum – Presidential Library and Museum, – melyből 15 található az országban, a Nemzeti Archívum kezelésében. Hertber Hoover volt az első elnök, akinek ilyet létesítettek, és az utána következő összes 20. és 21. századi elnöknek van (vagy épp épül) ilyen intézménye. Ezeket az elnöki hivatal lejárta után építik, általában az adott elnök szülővárosában vagy korábbi meghatározó lakóhelyén. Barack Obama könyvtárát mintegy másfél éve kezdték építeni, 2025-re tervezik a megnyitót. (Trumpéról nincs hír, egyelőre csak egy honlapja van – építkezésnek, terveknek egyelőre semmi nyoma.)
Egy-egy ilyen múzeum három fő funkcióval bír. Egyrészt bemutatja az elnök és családja életútját – személyes tárgyakon, naplóbejegyzéseken, fotókon, videókon keresztül. Másrészt, a könyvtárnak van egy levéltár-könyvtár funkciója, ami a kutatók munkáját segíti. Harmadrészt azonban, a múlt bemutatásán mindegyik intézmény felvállal valamit a jelen és a jövő érdekében. George W. Bush dallasi könyvtárában “elnökképző” programokat tartanak iskolásoknak: ki lehet próbálni az egyes elnöki jogköröket a “gyakorlatban”, olyannyira, hogy még az ún. Situation Room másolatát is megépítették, hogy szimulált helyzetekben az érdeklődők kipróbálhassák, hogyan nézhet ki a politika ebben vagy abban a szituációban és ők milyen elnökök lennének. Édesapja, George H. W. Bush könyvtárában az állampolgári ismeretek fejlesztését és terjesztését segítő programok vannak. A Carter elnök által létrehozott Carter Center (ami ugyan részben önálló intézmény, de vannak kapcsolódási pontjai a Carter Library-vel) például demokráciafejlesztés, választási megfigyelés, demokráciaépítés témakörben lett nagyon is fontos intézmény. John F. Kennedy könyvtárában az űrkutatás és a polgárjogi témakör van középpontban (bár az első elnökjelölti tévévita stúdiómásolatát is körbe lehet járni)[1], a Clinton Library pedig – hasonlóképp Bush 43-hoz – az elnöki hivatalhoz viszi közelebb a látogatókat. Más-más témák és más-más programok segítségével, de mindegyik intézményben kaphat valamit az állampolgár, azon túl is, hogy megtudjuk milyen pizsamában feküdt az elnök, amikor ez vagy az történt, vagy megnézhessünk néhány privát fotót arról, milyen vidám fickó is volt akkor, amikor.
Az elnöki könyvtár a távozó elnök (utolsó) nagy projektje – kitalálni, hogy milyen legyen, hol épüljön, miből (ezt ugyanis nem az állam állja, adományokat kell felhajtani hozzá), és mi legyen majd benne, ha megépül. Ezt persze nem egyedül az elnök intézi – ehhez is kialakít magának egy csapatot, tanácsadók és szervezők segítik ebben, de a végeredmény azért nagyrészt őt (vagy ha már nem él, amikor ez készül, akkor a helyette rendszerint ezen dolgozó családtagokat) minősíti. (Ahogy persze a csapat is – egyszer majd ennek is a végére járunk, hogy miért érdemes erre is figyelnünk.)
Tűnhet ez magamutogatásnak, nagyzolásnak, egyfajta személyi kultusznak – még életedben megépíteni a saját múzeumodat. Vagy nézhetjük úgy is, hogy a hatalom nemcsak lehetőség, nemcsak hozzáférés, nemcsak parancsnoki pozíció – hanem szolgálat is, ami kötelez. A volt elnökök (már akik ugye nyilatkozni tudtak, mert túlélték hivatalukat) mind valamilyen módon kihangsúlyozták – interjúban, memoárban, levélben vagy beszédben, – hogy mennyire hálásak az amerikai választóknak, amiért ezt a különleges bizalmat és kiváltságot, hogy elnökök lehettek megkapták, és szeretnének ebből valamit visszaadni a polgároknak. Hogy mit tanultak az elnökségből, vagy épp mit tartanak fontosnak az amerikai közösség számára.
Ebből persze nem feltétlen az a tanulság, hogy a volt magyar miniszterelnökök vagy köztársasági elnökök szülővárosaiban hasonló intézményeket kellene alapítani. (Bár egyébként, miért is ne, ha abba érdemi tartalom is kerül, azaz több mint üres kiállítás bizonyítványokról, érettségi öltönyökről meg családi fotóalbumokról.) Számomra az elnöki könyvtárak azt üzenik, hogy így is lehet gondolkodni közhivatalról. Hogy érdemes lenne változtatnunk azon, miképp gondolkodunk a hatalomról, a vezető tisztségekről. Hogy vannak-e elvárásaink az azokat betöltőkkel szemben, vagy inkább azt gondoljuk, hogy a világ már csak ilyen, a hatalmas uralkodik, a többiek elviselik. Hogy meggondoljuk, ki kinek a szolgálja: elszámolással és felelősséggel mi tartozunk nekik, vagy ők nekünk. Hogy meghatódunk-e attól, ha a polgármester visszaigazolja az ismeretségünket a Facebookon, vagy azt tartjuk-e inkább fontosnak, hogy tisztességesen tájékoztasson minket az önkormányzat működéséről. Hogy azt gondoljuk-e, hogy aki politikus, ha egyszer kormányra kerül, úgyis azt csinál, amit akar, vagy inkább arról gondolkodunk, hogy mindenféle módon és eszközzel megpróbáljuk megakadályozni, hogy bárkinek bármikor túlhatalma, egyeduralma legyen. (Aki ebben érdekelt, annak érdekes olvasmány lehet például a Föderalista.)
Ez az apró szemléletbeli váltás elengedhetetlen egy demokratikus, polgári társadalomhoz. Hogy magától értetődő, hogy a cím, a megbízás, a hivatal, a hatalom nem jár, hanem azért meg kell dolgozni, és akármilyen magas pozícióban vagy is, az mindenek előtt szolgálat és felelősség, nem pedig feudális, elvitathatatlan uralkodás. És ez csak addig tűnik naiv idealizmusnak, amíg nem kezdjük el sokan így gondolni, és nem szerzünk érvényt neki.
[1] Aki Bostonban jár, semmiképp se hagyja ki ezt a látogatást. És ha bejárta a JFK Libraryt, akkor menjen át mindenképp a szomszédos Edward M. Kennedy Institute-ba is, melyet még szenátor öccse építtetett, benne az amerikai Szenátus üléstermének másolatával, hogy a közösségi döntéshozatalra, képviseletre, jogalkotásra kíváncsi érdeklődők autentikus helyzetben lehessen próbálhassák ki saját maguk, hogyan is működik a törvényhozás a gyakorlatban.
Az emeritus pápa halála kapcsán minden nekrológ megemlítette, hogy XVI. Benedek két év híján hat évszázada az első pápa, aki lemondott a pápai trónról. Lemondásának valószínűsíthető okaként rendszerint a katolikus egyházat világszerte, illetve szűkebb hivatalát, a Vatikánt érintő botrányokat szokás emlegetni, bár a hivatalos indokolás szerint romló egészségi állapota miatt távozott az egyház éléről. Nem is fogom ezt találgatni, melyik mennyire játszhatott szerepet, ha egyáltalán, mert számomra – úgy is, mint politológus, úgyis, mint a közhatalom intézményrendszere iránt érdeklődő állampolgár – nem az ok az érdekes, hanem a lemondás maga. Ami az én olvasatomban egy már-már forradalmi újítás egy két évezredes politikai-hatalmi gépezetben. Progresszívnek is mondhatjuk, ha ezt a szót a fejlesztéssel, fejlődéssel, előrehaladással azonosítjuk, és nem a mostanában használt progresszív-woke-PC-inkluzív akármiként értjük.
A hatalmat elveszíteni kifejezetten embert próbáló dolog. Még akkor is megviseli az embert, ha kifuthatta magát, vagy ahogy manapság mondjuk, kimaxolhatta a hivatalát. Bill Clinton depresszióba zuhant, amikor 8 év után véget ért az elnöksége, és ezzel lényegében a politikai karrierje is. (Manapság már nem divat, ami a 18-19. században, sőt még a 20. század elején is előfordult, hogy egy volt elnök egy másik politikai tisztséget betöltsön. Az USA 6. elnöke, John Quincy Adams 1825-29 között volt elnök, majd némi kihagyást követően, 1831-től 17 évig, 1848-ig a Képviselőház tagja volt, sőt, 1833-ban Massachusetts kormányzóságáért is indult, de csak második lett, így maradt képviselő. Vagy ott van William Howard Taft 4 évig, aki 1909-1913 között elnök, majd 1921-től haláláig, 1930-ig a Legfelső Bíróság főbírója volt.) Clintonnak persze extra kihívás volt, hogy feleségének, Hillary Rodham Clintonnak pont akkor indult az önálló országos politikai karrierje, amikor az övé véget ért, és hát egy volt elnököt már nemigen keresnek, míg egy hivatalban lévő szenátor fontos ember. Sokan mesélték, hogy akkoriban nehéz volt Hillaryt elérni otthon telefonon – rendszerint ugyanis Bill vette fel a kagylót, aki bárkivel bármiről elbeszélgetett (végre valakivel lehet érdemi dolgokról), míg a vonal másik végén lévő csak állt egyik lábáról a másikra, hogy hogyan is lehetne lepattintatni egy volt elnököt, bocs, nem téged hívtalak, elnök úr, esetleg a szenátor asszony nincs a közelben? Inkább mindenki hamar leszokott arról, hogy azon a számon keresse Hillary Clintont.
Na szóval, talán el tudjuk képzelni, hogy ha a hatalmat elveszíteni még akkor is ennyire nehéz, ha mindent elértél, amit csak lehet, akkor micsoda elszántság, erő és önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki ezt önszántából és időközben tegye meg, vessen véget annak, ami tarthatna még. Itt most persze egyből felvetheti bárki, hogy azért ez nem olyan nagy dolog, miniszterelnökök is mondanak le nem egyszer, nem várják ki az új választást. No igen, de ez mégsem jó hasonlat. Egy miniszterelnök ugyanis sokkal kisebb kockázatot vállal – hiszen a parlamentarizmus logikája szerint nem kizárt, hogy még visszatérhet a hatalomba. A parlamentáris demokráciákban ráadásul a term limit szabályát sem szokás használni (ez a hivatali idő korlátozása, hogy legfeljebb hány alkalommal töltheti be egy személy az adott tisztséget), ami ugyancsak egy akadállyal kevesebb a visszatéréshez – és eggyel több indok amellett, hogy miért sokkal könnyebb egy ilyen helyzetben lemondani (arra a kis időre, amíg majd újraválasztják az embert).
Amikor XVI. Benedek lemondott, mindenki azt találgatta, hogy vajon mi lehet az oka, milyen felelősségrevonást akar megúszni, milyen botrány lehet emögött. (Megvallom, nem teljesen értem, hogy milyen felelősséget nem vállalt, vagy felelősségrevonást úszott meg, hiszen a Vatikánban nincs impeachment, nem lehet csak úgy eljárni a trónon ülő pápa ellen.) Nem állítom persze, hogy a távozás oka nem érdekes kérdés, de azt gondolom, hogy méltatlanul keveset beszéltek a lemondás mint politikai, vezetői precedens jelentőségéről.
Talán csak Richard Nixon tudhatta volna, mit érezhetett XVI. Benedek a lemondás előtt. Hogy milyen érzés, milyen belső harc és feszültség lehet amögött, amikor az ember lemond egy olyan hatalomról, amit – tudja – soha többé nem szerezhet vissza. (Nem véletlen, hogy az amerikai elnökök nem mondanak le. Nixon se tette volna, ha nem teszik számára egyértelművé legközelebbi politikai szövetségesei, hogy kénytelenek lesznek megszavazni a vádindítványt, és bizony annak az eljárásnak alighanem az lesz a vége, hogy megfosztják a hivatalától. Ezt a teljes ellehetetlenülést nem akarta bevárni, inkább végül – több hónapos politikai agónia után – lemondott.) Biztos lettek volna még Benedeknek tervei a pápai hivatalával valamit másképp, jobban csinálni, hátha akkor másképp alakul – és ennek mind egyik pillanatról a másikra véget kellett vetni.
Ez persze csak az emberi dráma része, de mi ebben a progresszív, mondhatná-kérdezhetné bárki. Nos, ha vezetők emlékiratait, visszanéző interjúit olvassa az ember, szinte mindig szembejön egy fontos kérdés: hogy hogyan lehet felkészülni egy olyan felelősségteljes vezetői feladatra, amit még nem csináltál, kitől tudsz tanulni, tanácsot kérni, és számíthatsz-e az elődökre. Közismert, hogy a még élő amerikai elnökök időről időre találkoznak, kapcsolatban vannak egymással (majd írok a Presidents’ Club-ról is nemsokára), fontos döntések előtt vagy éppen váratlan események idején tájékoztatja a hivatalban lévő elnök az elődeit, adott esetben feladatokat is bíz rájuk. (Gondolta volna bárki, hogy a demokrata Clintont, amikor elvesztette a képviselőházi többségét, a republikánus Reagan és kabinetfőnöke egyaránt tanácsokkal látta el arról, hogy lehet politikailag túlélni egy ilyen helyzetet?) Nincs elnök, aki ne említené, mennyire más olyan embertől tanácsot kérni vagy csak megvitatni vele egy kérdést, aki szintén volt elnök, “járt az én cipőmben”, ahogy mondani szokás. De egy pápa kihez fordulhat? Amíg bíboros, nem mehet oda a pápához azzal, hogy “Szentatyám, nem kizárt, hogy ha te meghalsz, én leszek a következő, na most az merült fel bennem, hogy szerinted ha az van, hogy…”. Ilyet nyilván nem lehet. Vagyis, amíg nem vagy pápa, nem kérdezhetsz, ha meg már pápa vagy, már nincs kit, hiszen ezért lettél te a pápa, mert már nincs kit.
Sokszor halljuk, hogy valaki született vezető – de ilyen nincs. Ezt is csak tanulni kell, mint minden mást az életben, és ebben a tanulásban nagy segítség, ha van előttünk példa. Ennél már csak az a nagyobb segítség, ha ez a példa akkor is ott van, amikor már te magad vezető vagy. Benedek pápa lemondásával ezt az egyébként semmilyen más módon el nem érhető segítséget, támaszt adta meg utódjának. Biztosította Ferenc pápának, hogy legyen valaki, aki “járt az ő cipőjében”, esetünkben horda azt a talárt és gyűrűt, ami ezt a hatalmas vezetői felelősséget rakja egy emberre.
Nem kizárt, hogy ez a Benedek által teremtett precedens egyhamar szokássá válik. Ferenc pápa aláírt egy lemondónyilatkozatot, ami szerint ha olyan egészségi állapotba kerül, ami lehetetlenné teszi hivatala ellátást, lemond, hogy új pápát lehessen választani. De azt sem zárja ki semmi, hogy ezt a lemondást egy adott ponton ő maga teszi meg, és nem ezt a 2013-ban aláírt nyilatkozatot kell elővenni. Nem érdemes most erről találgatni. Annyi azonban bizonyos, hogy az ilyen egyedi, precedensértékű példák nagyon erősen tudnak hatni. Az amerikai alkotmány egészen 1951-ig nem írt elő semmilyen term limit-szabályt az elnöki hivatal kapcsán. Ezt csak a 23. alkotmánykiegészítéssel iktatták be, két elnöki ciklust engedélyezve bárkinek. Ilyen írott szabály korábban nem volt, mert nem volt rá szükség: Washington elnök ugyanis második ciklusa lejártakor maga jelezte, hogy többet nem kíván indulni (pedig kapacitálták rendesen), mondván, nem kéne királyságot csinálni az elnökségből, nem lenne szerencsés, ha valaki egy évtizedig töltené be a tisztséget. Márpedig, ha Washington nem tette, nyilván más sem tehette. Nem azért, mert a törvény tiltotta, hanem mert nem volt szokás, és azért nem volt szokás, mert Washington nem így csinálta. Pedig voltak két ciklusos elnökök utána, de senki nem merte ezt a washingtoni precedenst semmibe venni; egészen Franklin Delano Rooseveltig, aki 1940-ben – sokak, még saját támogatói legnagyobb megdöbbenésére is – harmadszor is jelöltette magát elnöknek. (A negyedik már nem okozott különösebb gondot, akkor már háborúban állt az ország, és olyankor nem cserélünk vezért, mondták.) FDR halála után azonban arra jutott az akkori politikai-értelmiségi elit, hogy nem biztos, hogy még egyszer ilyen szerencséjük lesz, hogy egy FDR-kaliberű ember lesz négyszer elnök. Lehet rosszabb is – gondolták, és inkább beiktatták az alkotmányba a term limitet.
A pápaság itt még persze nem tart – de XVI. Benedek lemondása mégiscsak azt mutatja, hogy a korlátlan és végtelen hatalom is lehet korlátozott és véges, ha a hatalom birtokosa megérti ennek jelentőségét és felvállalja a felelősségét. És ha ez egyszer kiderül, akkor ez a lépés már utána következő hatalmast is korlátozni fogja.
Ünnepek nélkül rém unalmas lenne az életünk; ezt persze pont ilyenkor, az évnek ennek a szakában – advent utolsó vasárnapján, Hanuka első napján – nem kell magyarázni. Az ünnep mindig valami más, különleges, nem hétköznapi, nem a megszokott. Ünnepelhetünk megemlékezés okán vagy egy elismerésre méltó teljesítményt, eredményt. Betölteni a 18. születésnapot önmagában nem feltétlen teljesítmény (hacsak nem a szülőké, persze), de leérettségizni azért már valami (nekem konkrétan halálfélelmem volt az írásbelik előtt, így máig mélyen együttérzek az aktuális érintettekkel). Az ünnep tehát az életünk része.
Mi lehet egy ország, egy politikai közösség ünnepének alapja? Aligha más, mint bárnely családé: megemlékezés vagy eredmény, teljesítmény elismerése. Nekünk Magyarországon leginkább az elsőből jut: megemlékezünk dicsőséges elbukott forradalmainkról (március 15, október 23) meg az államalapításról (augusztus 20); kisebb felhajtással ugyan, de emlékezünk a kommunizmus áldozataira (február 25), a holokauszt áldozataira (április 16 és augusztus 2), a trianoni szerződés aláírására és a nemzeti összetartozásra (június 4), az aradi vértanúkra (október 6), valamint az 1956-os forradalom leverésére (november 4). Csak így, emlékezetből összeírtam most gyorsan azokat, amik leginkább benne vannak a köztudatban (és amik kapcsán évről évre nyomasztó és egyben közepesen unalmas iskolai előadásokat kell tartani, ha iskolaidőre esnek). Közepesen nyomasztó felsorolás. Oké, augusztus 20 végül is tekinthető sikersztorinak, és október 23-át is nézhetjük úgy, mint a III. Köztársaság kikiáltásának ünnepét, bár emlékeim szerint az iskolarádiókban és köztéri megemlékezéseken sose Szűrös Mátyást szokták bejátszani 1989-ből, hanem Nagy Imrét 1956-ból. Amit mondani akarok, az az, hogy emellé a sok, nagyrészt nyomasztó, a régen tépő balsorsot évről évre újraélhetővé tevő megemlékezés mellé nem sikerült olyanokat kialakítanunk, amik rólunk szólnak. Legfeljebb a falunap, ha van bennünk bármilyen lokálpatrióta érzés.
Ezért aztán én irígykedve nézem az Egyesült Államok elnöki beiktatásait. Szokták mondani, hogy a választás a demokrácia ünnepe, pedig dehogy. Az persze fontos, hogy elmondhatjuk, mit gondolunk az ország, vagy a település jövőjéről, milyen programot támogatunk, kit választunk vagy épp ki ellen szavazunk. De ez nem ünnep, ez maga a demokrácia (ha ez tisztességes és valódi választás, ezt azért fontos idetenni, mert hiszen régóta tudjuk, hogy egyetlen rendszert sem a választás puszta ténye tesz demokratikussá). Az ünnep szerintem ott kezdődik, amikor a demokrácia egy másik lényegi vonása, a békés, erőszakmentes, szabályok mentén rögzített hatalomváltás megtörténik. Nem fogom most végigvenni, hogy a demokrácia jelentése és tartalma hogyan változott az évezredek során, hogy mik a modern demokrácia jellemzői, a demokrácia/nem-demokrácia vitába se akarok most belemenni, csak egyetlen, lényegi vonását akarom kicsit körbejárni: nevezetesen, hogy a túlélés garantált.
***
Messziről indítok, de érteni fogjátok. A kortárs politikatudomány egyik legdivatosabb, legtöbbet tárgyalt kérdése a demokrácia visszaszorulása, az autoriter tendenciák erősödése, a hibrid rezsimek, választási autokráciák és technokrata elitizmus térnyerése. Miközben sokat gondolkodunk azon, hogy miképp lehetne a demokrácia társadalmi támogatottságát növelni, stabilabb, beágyazottabb, az állampolgárok védelmére méltó rendszert kialakítani, érdemes lenne az érme másik oldalát is megnézni. Talán nemcsak úgy lehet megvédeni egy demokráciát, ha a démosz kritikus tömege támogatja és védelmezi, hanem ha emellett a hatalmon lévők is tudják, jobb nekik a demokráciában, mint azon kívül.
Amikor az unokaöcséim és unokahugaim elérték a togyogós-járós korszakukat, amint elkezdődött a fűtési szezon, Anyukám odavitte az épp aktuális unokát a cserépkályhához, és a már nem forró, de még nem is langyos, kellően meleg kályhacsempéhez hozzátette a kis gyerektenyért – nemcsak hozzáérintette egy pillanatra, hanem rátette a kis kezét, hogy érezze, a kályha meleg, és mondta is rögtön, mutatóujját figyelmeztetően ingatva: vigyázz, a kályha meleg! (Egyikük, irtó helyesen, hetekkel később is mindig felemelt mutatóujjaj, halál komoly pofázmánnyal utánozta a nagyanyját, akárhányszor a kályha közelébe ért.) Amikor kamaszként ennek először szemtanúja voltam, eléggé felháborítónak tartottam ezt a megoldást, és ezt persze azonnal szóvá is tettem, hogy hogy lehet ilyet csinálni. Visszakérdezett: miért, szerinted ti hogyan tanultátok meg? Elmagyaráztam nektek másfél éves korotokban, hogy óvatosan közlekedjetek a kályha mellett, mert forró? Elzártam kordonnal, hogy véletlenül se érhessetek a közelébe? Megmutattam nektek is, hogy milyen, amikor meleg.
A demokrácia legkomolyabb értéke a hatalmon lévő számára minden bizonnyal abban van, hogy biztos lehet abban, hogy ugyan nem marad örökké hatalmon, de garantáltan túlélheti bukását, együtt maradhat családtagjaival, és – hacsak törvénytelenséget nem követett el, amiért később bíróság elé állíthatják, mint mostanában a francia elnököket már-már menetrendszerűen szokás kampányfinanszírozási dolgaik miatt – vagyonát és személyi szabadságát élvezheti a hatalom nélkül töltött éveiben is. És ez, lássuk be, nem is olyan kis dolog. Kadhafi egy vízelvezető betoncsőben bújkált, Ceausescu stoppal próbált meglépni, és a híradások szerint a 2020. augusztusi tiltakozás idején Lukasenkának is első dolga volt a kormánygéppel török földre szállítatni a családot. Tudom, persze, most mondhatjátok, hogy Brezsnyev ágyban-párnák közt halt meg, Honecker és Pinochet is nagyrészt megúszták, és még sorolhatnánk napestig a neveket.
De ha a hatalmat nem demokratikusan szerzed vagy tartod meg, soha nem lehetsz biztos abban, hogy valaki nem akarja majd ugyanígy elvenni tőled. Ha tisztességes és versengő választás van, akkor ismert kihívóid vannak, és tudod azt is, hogy milyen úton, milyen szabályok mentén, milyen eljárásban fog eldőlni, hogy melyikőtök nyer. Ha viszont ez nincs, akkor mindazok, akik szintén hatalomra akarnak jutni, rá fognak jönni, hogy egyéb eljárás híján fizikailag kell tőled megszabadulniuk – ha nincs másképp, hát bármi áron. És ezt te is tudod. Vagyis innentől a képességeid és erőforrásaid jelentős részét arra kell majd felhasználnod, hogy kiderítsd, kik ezek, és megpróbáld ellehetetleníteni, semlegesíteni, vagy épp átmenetileg magad mellé emelni őket. Lehet, hogy mindenki félni fog tőled, de egy perc nyugtod nem lesz többé – és amint azt a történelem mutatja, az így kialakuló paranoia és bizalmatlanság csak egyre rosszabb és rosszabb helyzeteket teremt, míg végül tényleg valami fertelmes vég vár rád, hacsak a természet és a szervezeted meg nem előzi ezt (nem kizárva persze, hogy a természetes, vagy betegségből eredő halál valójában gondos emberi kezek beavatkozásának eredménye).
Egy demokráciában viszont mindez nincs. Biztos, hogy ott is vannak ellenségeid és ellenfeleid, de szinte száz százalékig biztos lehetsz abban, hogy a leghalálosabb fegyverük ellened legfeljebb egy sikeres kampány lesz, nem valami idegméreg. A hatalom békés átadása bizony nem magától értetődő, és amint azt a 2020-as egyesült államokbeli, vagy 2022-es brazil elnökválasztások mutatták, még egy demokráciában is megalapozottan lehet aggódniuk a választóknak amiatt, hogy demokratikusan meghozott döntésüket a hivatalban lévő vezető tiszteletben tartja-e, és engedelmeskedik-e nekik. Szerencsére mindkét esetben vagy az elnökök maguk, vagy a környezetük volt annyira épeszű, hogy végül átadták a hatalmat az őket legyőzőknek. Mindazonáltal, az emberiség történelmét ismerve, egy ilyen rendszert létrehozni és működtetni szerintem igenis komoly teljesítmény. Ha pedig teljesítmény, akkor elismerésre, ünneplésre méltó. Szerintem ezt ünneplik az amerikaiak is azokon a didergős január 20-ákon.
Már csak az a kérdés, hogy nekünk ebből mi a tanulság. Nem elsősorban az, hogy szervezzünk népünnepélyt, ha hivatalba lép az új polgármester – bár akár ez is lehet. Nekem inkább az, hogy az ilyen rendszerteljesítményt elismerő ünnepek hozzájárulhatnak a rendszer társadalmi támogatottságához. Nem állítom, hogy hiányuk automatikusan gyengíti a demokráciát, de abban biztos vagyok, hogy az ilyen megerősítő, ünneplő rituálék biztos nem ártottak volna a fiatal demokratikus rendszer társadalmi megítélésének, támogatottságának. A történelmi múlt rémes időszakairól és dicsőséges kudarcairól való megemlékezéseken túl ezért egyszer találhatnánk majd elismerésre, és ezért ünneplésre méltó pillanatokat, fordulatokat is. Például, egy versengő, tisztességes és szabad választásokat követő békés hatalomváltás megtörténtét. És ez, mint láthatjuk, nem akármi.
Idén ősszel egy demokráciáról szóló beszélgetésen vettem rész néhány kollégával, ahol többek között azt a témát jártuk körbe, hogy mi védhet meg egy demokráciát attól, hogy tönkretegyék, felszámolják. Amellett érveltem, hogy mindenféle intézményi és eljárási megoldáson túl (van jogrend, van választás, vannak a választások tisztaságát és tisztességét garantáló hatóságok és bíróságok, és így tovább), az is fontos, hogy legyenek szokásaink, ha úgy tetszik, rítusaink, amik az állampolgárok számára ezt átélhetővé teszik, legyenek ezek a hétköznapokban (mint például egy diákönkormányzat-választás), vagy kivételes, ünnepi alkalmak (választott tisztségviselő eskütétele, beiktatása). Példának az Egyesült Államok elnöki beiktatását hoztam fel, ami nemcsak egy üres ceremónia, hanem a hatalom békés átadásának (peaceful transition of power, ahogy ők mondják) jelképe, vagyis a demokrácia egyik leglényegibb, legalapvetőbb jellegzetességének megvalósulása.
No, ez a megjegyzésem nem várt hatással járt: mindkét kolléga meglepődőtt. Egyikük azon, hogy pont tőlem hall ilyeneket, aki mindig annyira hangsúlyozom az egyenlőség és állampolgári részvétel jelentőségét a képviselettel szemben. Másikuk meg azon, hogy mégis mi ünneplendő, vagy elismerésre méltó van abban, hogy választott tisztségviselők átadják egymásnak a hatalmat, a britek se rendeznek népünnepélyt, ha beköltözik egy új miniszterelnök a Downing street 10-be.
Azért én továbbra is kitartok, és pont e megjegyzések mentén tudok még jobban érvelni állításom igaza mellett. Egyrészt, mert azok az események, rítusok, amelyekre gondolok, a legritkább esetben tudnak megvalósulni állapolgárok nélkül – vagyis kell a részvétel ahhoz, hogy ezek megtörténhessenek, és ez a részvétel nem puszta nézőközönség-létet jelent az állampolgár számára. Másrészt, lehet, hogy az angolok tényleg nem ünneplik a napjainkban nagyon is gyakori miniszterelnök-váltások miatti ki-beköltözéseket, amik miatt az említett épület inkább hasonlít már egy valóságshow stúdióházára, ahol a ki- és beszavazások eredményeképpen folyton hurcolkodik valaki. Ünnepelnek mást: uralkodói beiktatást, házasságkötést, gyerekszületést, trónralépési évfordulót – mindent, ami az Egyesült Királyság államiságának szimbóluma. Történetesen ez ott nem annyira a parlament és a demokratikus intézmények, hanem – legalábbis a többség számára – a monarchia. De a rítus, az ünnep, a szimbólum ott is megvan.
Mondhatni, a rendszerváltással nőttem fel. 1980-ban születtem, és nagyjából akkor kezdtem el érdeklődni a világ dolgai iránt, amikor az átalakulás lendületet vett. A szüleink közélet iránt érdeklődő, politizáló emberek voltak, ráadásul a nicht vor den Kindern itthon csak nagyon kevés dologra volt érvényes – a politikára pont nem. Nézhettem velük a Híradót és A Hetet, ha nem kotyogtam bele, elolvashattam az újságokat, ha nem maszatoltam az olvashatatlanságig össze. Hogy mennyit értettem meg ezekből a dolgokból? Biztosan nem sokat, de azt igen, hogy itt valami rendkívüli dolog történik. Sajnos látni keveset láttam ebből személyesen, mert bármennyire is könyörögtem anyukámnak, se az 1989. júniusi újratemetésre, se a Kádár-ravatalhoz, se a köztársaság kikiáltására, se a taxisblokádra nem vitt el, holott ezeket nekem mind látni kellett volna, és elég határozottan agitáltam szegényt, hogy menjünk – ma már azért értem, hogy csak az én kíváncsiságom kielégítésére nem pakolt fel két kis- és egy nagykamaszt, hogy elvonatozzon Budapestre csak azért, mert a legkisebb úgy döntött, hogy babázás vagy rajzolgatás helyett tüntetést vagy temetést akar látni, ahol ki tudja, mi történhet. Így alakult, hogy a rendszerváltásból csak egy helyi fáklyás felvonulás erejéig kaptam személyesen, testközelben ízelítőt, az erdélyi falurombolás ellen demonstráltunk, de ebből már csak annyira emlékszem, hogy a mai Szent István – akkori Lenin – úton megyünk rengeteg emberrel az alkonyatban, és vihetek én is egy fáklyát. A tévé, rádió és írott sajtó azonban elérhető volt – egyetlen dolgot nem nézhettem meg, a Panorámának azt a különkiadását, amiben a Ceausescu-per videófelvételét mutatták be. (Azóta persze ezt az alapvető hiányosságot pótoltam, és majd írok is róla.)
Így felnőve a legfurcsább mondat számomra mindig az volt: engem nem érdekel a politika. Nem értettem (és néha még ma sem értem), hogy lehet, hogy valaki nem akar a saját sorsával, jövőjével, életével foglalkozni, hogy lehet, hogy nem érdekli, mi lesz vele 5-10 év múlva, hogyan fog élni, milyen lehetőségei és nehézségei lesznek, vagy még inkább, most milyen körülmények veszik körül, és mit lehetne, kellene változtatni. Sokan mondják, hogy ez azért van így, mert a politika korrupt, mocskos, tisztességtelen, mindenki hazudik, és csak a hatalmat akarja, bármi áron. Ez részben így is van – de nemcsak ez van. A politika olyan is, amilyenné mi tesszük, amilyenné mi hagyjuk lenni. Ezzel nem azt állítom persze, hogy minden csak rajtunk is múlik. De azt igen, hogy rajtunk is múlik. A mostanában nagyon divatos tudatosság (mindfulness) korában tehetünk azért is, hogy ne csak tudatos vásárlók, környezettudatos, testtudatos emberek, de tudatos polgárok is legyünk.
Erről fog szólni az Álompolgár. A név nagyon régóta megvan, elsőéves egyetemistaként írtam le – még kézzel, füzetbe. Ami itt lesz, az nem a siker tuti receptje, a kormánybuktatás vagy rendszerváltás menetrendje, nem a mit kell tenni megoldása. Nem agitál, nem felszólít, nem kötelez – csak ötletel, gondolkodik, esetleg sztorikat mesél, amik hátha másokat is ötletelésre, gondolkodásra, beszélgetésre ösztönöznek. Az előttünk álló fél évben a rítusok, szimbólumok politikai fontosságáról, hatásáról fogok írni, hétről hétre egy-egy írás erejéig, leginkább amerikai példákon keresztül. Nem azért, mert azt gondolnám, hogy ott van a legszuperebb demokrácia – hanem mert róluk tudok a legtöbbet, és mert azt gondolom, nagyon sokat lehet tanulni belőlük. Nem tőlük – belőlük; a saját példáikból, jó és rossz megoldásaikból, sikereikből és kudarcaikból. És, mivel a demokrácia többek között mégiscsak a közös ügyeink megvitatása, az Álompolgár minden vélemény és javaslat előtt nyitott, ér beleszólni. Így, nincs is más hátra, kezdjünk bele!
Naivitás azt gondolni, hogy a magyar kormány elnyomást elősegítő törvényeit csakis az elnyomó kormány által létrehozott jogi keretek tiszteletben tartása mellett lehetséges megváltoztatni. Nem ez az egyetlen lehetséges út, amelyen járhatunk: a „jog” ilyesfajta értelmezése valószínűleg csak még mélyebbre visz bennünket az autokratikus börtönben. Annak eldöntése, hogy egy nemzet túllépjen-e az oppresszív jogszabályain, és hogyan tegye ezt, alapvetően politikai és nem jogi kérdés. A jogászok dolga ennek megfelelően nem az, hogy doktríner, elitista alapon diszkreditálják az elérhető eszközöket. Ehelyett meg kell próbálnunk rávilágítani a különböző lehetőségekre a társadalom számára, és utakat mutatni, hogyan térhet vissza a demokratikus államok közé.
Ellentétben a széles körben elfogadott felfogással, Magyarország nem illiberális demokrácia, és nem is hibrid rezsim, hanem már egy ideje választási autokrácia. Ez azt is jelenti, hogy az állami intézmények mindegyike, vagy legalábbis nagy része „kiürült”, mert „kiüresítették”, és csak a demokrácia sajátos homlokzataként, az elnyomás elrejtésére funkcionál. Tökéletes példa erre az alkotmánybíróság: nevezhetünk-e alkotmánybíróságnak egy olyan bíróságot, amely legtöbbször a kormány kívánsága szerint jár el, ahol az Alkotmánybíróság vezetője elkezd politizálni és védi a NER rendszerét? Véleményem szerint nem: egy ilyen intézmény egy üres burok, csupán egy spanyolfal, megfelelő mögöttes tartalom nélkül. Nyugodtan meg lehetne szüntetni, semmi sem változna. A realitás az, hogy a Fidesz már felszámolta Magyarország alkotmánybíróságát, és amit magunk előtt látunk, az csupán egy volt intézmény homlokzata. Ezt a homlokzatot pedig lehet idealizálni, belelátni a demokrácia-jogállamiság foszlányait (ezt csinálja a magyar jogásztársadalom jelentős része), de ez egy értelmetlen tevékenység.
A választási autokráciákban, akárcsak Magyarországon, a választások erősen manipuláltak: az ellenzék nem tud, és nem is kap megfelelő többséget a legfontosabb törvények megváltoztatásához, sőt az esetek többségében egyáltalán nem is nyerhet. Az ellenzéki politikusok többsége erősen függ a kormány kegyeitől, sajátságos szimbiózisban él a kormánnyal. Ha igazam van, akkor az ellenzék szükségszerűen, vagy legalábbis valószínűsíthetően veszíteni fog: azt állítani, hogy matematikai esélyei vannak a győzelemre, meglehetősen rossz érv (még Kínában is van matematikai esélye az ellenzéknek a győzelemre, ez a tény azonban nem árul el semmit a rendszerről). Ha valami veszélybe sodorná a Fidesz hatalmát, a Fidesz azonnal módosítja a választási törvényeket, hogy hatalmon maradhasson. A Fidesz a legutóbbi két választáson nem tudta megszerezni a szavazatok többségét, és továbbra is kormányozhatott, mert többsége volt az Országgyűlésben, sőt, egy időben még 2/3-a is volt. Az, hogy az ellenzék nem tiltakozik ez ellen a manipuláció ellen például a választások bojkottjával, sokat elárul magáról az ellenzékünkről és a függetlenségéről is. Emellett ráadásul, ha kormányzási hatalmat is kapna az ellenzék, azzal hatékonyan nem tudna élni, mert a Fidesz elfoglalta az állam és a kormányzás vezető pozícióit (az „alkotmánybíróságot”, az „ügyészséget”, a sajtót stb.). Ezért nonszensz azt állítani, hogy csak a jogszabályok tiszteletben tartásával lehet egy hasonló elnyomó rendszert lecserélni: ha valami nem jogállam, arra nem válasz ez a lebutított jogi pozitivizmus, ez az esetek jó részében csupán bebetonozza a hatalmat.
Ez azt is jelenti, hogy a társadalomtudósok, akik bagatelizálják a problémát, vagy azt állítják, hogy túlzottan általánosítunk, az érzelmek beszélnek belőlünk és hogy nem vagyunk kellően árnyaltak, amikor elnyomó autokráciáról beszélünk, tévednek. Az a korlátozott szabadság, amelyet a magyar értelmiség oly sokszor belelát a rendszerbe („még nem tilos minden)”, egyáltalán nem szabadság, ahogyan az abuzív apuka elől a vécében elbújni még szintén nem jelent szabadságot és biztonságot.
Nem csak a pozitivista jogi fundamentalizmus az elérhető lehetőség
A magyar jogi gondolkodásban az elnyomó törvényeket még mindig extrém módon túltisztelik. Az utóbbiakon történő túllépésnek azonban nagy történelmi hagyománya van. Ezekről Gustav Radbruch német professzor írt először a második világháborút követően. Szerinte
„a pozitív jog akkor is elsőbbséget élvez, ha annak tartalma igazságtalan és nem szolgálja az emberek javát. Ez alól kivétel, ha a jogszabály és az igazságosság konfliktusa olyan elviselhetetlen mértéket ölt, hogy a törvénynek, mint „hibás jognak” engednie kell az igazságosság előtt”
Ez nem csak elméleti probléma: az ún. Radbruch-formula alapján a náci rezsim számos jogszabályán (például a zsidók tulajdonát lefoglaló vagy őket állampolgárságuktól megfosztó szabályain) egyszerűen túlléptek a német bíróságok, nem alkalmazták azokat a második világháborút követően. Azt mondták, nonszensz ilyen törvényeket törvénynek tekinteni. Csak összehasonlítás végett: Magyarországon a kommunista rendszer idején megfosztottak állampolgársága nem állt vissza automatikusan és visszamenőleg, ami azt is mutatja, hogy a jogi/politikai elit viszonylag könnyen elfogadja a tekintélyelvűséget (a bugyta felfogás szerint a szabály, az szabály). Ugyanez igaz a bűncselekményekre is: Németországban a második világháború után azért is felelősségre vontak embereket, mert másokat feljelentettek a náci hatóságoknak, ami gyilkossághoz vagy az érintettek személyes szabadságának megvonásához vezetett. 1945 után a feljelentőket bűnösnek találták olyan cselekményekben (kvázi spicliskedésben), amelyek elkövetésük idején teljesen törvényesek voltak.
Lehet persze mondani, hogy ne hasonlítsuk a NER-t a nácizmushoz. Ugyanakkor később az elv újraértelmezése is megtörtént, amikor az NDK határőrei agyonlőtték az országból illegálisan menekülni akaró embereket, és az őröket (nagyon sokat) a rendszer változását követően gyilkosságért ítélték el. Ezt követően ráadásul, az elv egy újabb transzformációját követően, 1990 után, a Cseh Köztársaságban az Alkotmánybíróság is túllépte a korábbi rendszer törvényeit és gyakorlatát, azt állítva, hogy a kommunizmus alatt az intézmények olyan erősen a rezsim irányítása alatt álltak, hogy nem ítélhetőek meg ugyanazon elv alapján, mint semleges, demokratikus intézmények. Ez kardinális kérdés számunkra: értelmetlen elnyomó rendszereket (a nem létező jogállamiságot) jogállami sztenderdeken méricskélni. Ez nem ugyanaz az állatfaj ugyanis.
Magyarországon ehhez képest már az 1990-es rendszerváltás is a jogi fundamentalista megközelítést alkalmazták: az Alkotmánybíróság a kísérleteket, amely a kommunista rendszer önkényességére rámutatott volna (a Zétényi-Takács törvényjavaslatot) alkotmányellenesnek találta.
Ennek a doktrínális beszűkültségnek egyik oka az lehet, hogy az országban az elnyomó kormányok történelmileg mindig is a jogászi hivatást használták rendszerük igazolására, és ehhez a jogászság tökéletesen alkalmazkodott. Erre pedig ráerősített a paragrafusok értelmetlen biflázását hangsúlyozó jogi oktatás. Nem véletlen a jogi karokon a lemorzsolódás: az önálló, független gondolkodás ebben a rendszerben káros. A jogászok nem igazán kapnak megfelelő oktatást sem szociális kérdésekben, sem politikai alapismeretekben, és úgy gondolják, hogy ők az ország mindenható szabályozói. Ráadásul, ritka kivételektől eltekintve, a politikai rendszer is sokszor ezt tükrözte: ha például a magánvagyon államosítása kvázi jogba ültetett bűncselekmény volt a kommunista rezsimek idején, akkor ezeket a vagyonokat vissza kellett volna adni (ld. a nácik által elrabolt vagyonokat) – ez a megközelítés a rendszerváltást követően széles körű elutasítottságnak örvendett. Ráadásul az elnyomó rendszer építői is meg tudták találni az új rendszerben a helyüket (egy kis kormányzati funkció itt, egy kis privatizáció ott): a múlttal való szembenézés hiánya zökkenőmentes jogi átmenetet biztosított.
A Radbruch-formula, Vörös-formula, a Scheppele-formula
Ezen a ponton hangsúlyoznom kell, hogy nem állítom, hogy a Radbruch-formula változatlan formában hasznos lenne Magyarország számára. Utóbbi valójában két esetet tartalmaz: az első az elviselhetetlenségi formula. Eszerint a pozitív jog elveszti érvényét, ha szembemegy az igazságosság alapelveivel. Az én értelmezésemben a Fidesz törvényeinek százai mennek szembe az alapvető igazságossággal. Ugyanakkor nem kapunk túl sok segítséget: melyek azok, amelyeket nem szabad alkalmazni? A második a megtagadási formula: ha a törvény ellentétes az egyenlőség alapelveivel, az már nem törvény. Elméletileg ez használható lenne például abban az esetben, amikor a Fidesz éhezteti a menedékkérőket , vagy a pedofíliát és a homoszexualitást keveri a legújabb propagandatörvényében, vagy amikor intézményesíti a szegregációt. A Radbruch-formula körvonalai azonban még ez utóbbi esetekben is meglehetősen kétesek: Radbruch 1949-ben meghalt, és a jogászság nem igazán dolgozott ki megfelelő elveket a problémára.
Az elnyomó törvények problémájának megoldásának egyik módja az, amit Vörös Imre javasol: az Alaptörvény C. cikkelye szerint egyetlen kormány sem gyakorolhatja a hatalmat autokratikus formában (a kizárólagos hatalomgyakorlás tilos). Vörös ezt a rendelkezést az elnyomó törvények megsemmisítésére használná. Lehet ez ellen felhozni (amit Jakab András a Telexen szintén felhozott), hogy a szakasz korábbi értelmezése ezt nem teszi lehetővé. Az én válaszom erre az: és ez kit érdekel? Tényleg egy lebutított originalista érvelést szeretnénk használni egy elnyomó rendszerre? Más körben pont Jakab az, aki (szerintem helyesen, sőt, szerintem kimondottan kreatívan) az EU szabályok alapvető átértelmezésére hív fel az alapjogi Charta kapcsán: konkrét jogszabályi helyekkel menne szembe, amikor az Alapjogi Chartát kizárólag nemzeti ügyekben használni mernénk. Ugyanezt az átértelmezést egy autokrácia szabályával szemben már nem lehetne megtenni? Az Egyesült Államok ezzel a felfogással egy helyben topogott volna, százszámra ehetne idézni a nonszensz helyzeteket, amit ez a szemlélet felvet, ez gyakorlatilag béklyóba zárta volna a Legfelső Bíróságot. A Vörös-formula alkalmazása kapcsán ugyanakkor fontosnak tartanám megjegyezni, hogy az alkalmazhatóságát rendkívüli módon lehatárolnám: alaposan át kell gondolni, mik azok a pontok ahol helye van.
Emellett, valami hasonlót javasolt Kim Lane Scheppele is, a Princeton Egyetem Professzora, aki a nemzetközi jogot és az európai jogot használná fegyverként, és az elnyomó szabályokat ezekkel íratná felül. Jómagam ezt is megfelelőnek tartanám számos probléma megoldására, de látni kell, hogy ez nem egy tökéletes megoldás: például a Strasburgi jog elkeserítően semmitmondóan áll hozzá a választásokhoz, szinte alig fog értelmes támpontot adni egy jobb választójogi szabályozás létrehozatalához, és arra pláne nem lesz hasznáható, hogy a jelenlegi választójogi szabályok trükkjeit felülírja.
Riadalomkeltés helyett plurális diskurzusra volna szükség
Borzasztóan károsnak gondolom, amikor jogászok polgárháborúval fenyegetőznek úgy, hogy látható, a polgárháború alapvető feltételeivel nincsenek tisztában: Magyarországon nincsenek sem fegyveres csoportok, amik egymásnak esnének, sem hajlandóság (emberanyag) egyik oldalon sem erre. Én a jobboldalról sem feltételezek ilyesmit. Ez azt mutatja, hogy jogászok szeretnek felszínes politikai érveket használni, mindenfajta mélyebb tartalom nélkül: ezen érvek viszont a levegőben csüngnek, semmitmondóak, tudománytalanok.
Fontos megjegyezni: jómagam nem ellenzem a jogpozitivizmust, ha az segíti a demokrácia helyreállítását. Ebben az esetben azonban el kellene magyaráznunk, hogyan kap a társadalom támogatást a Fidesz elnyomó törvényeinek eltörléséhez. Az nem válasz, hogy ez nem érdekes számunkra – ez egy apologetikus érvelés, semmi több. Komolyan gondoljuk, hogy ha az emberek mintegy 70%-a egy ellenzéki pártot vagy pártokat támogatna, és a Fidesz manipulálása miatt 45%-hoz jutna ez az erő a parlamentben, akkor ezt a helyzetet el kell fogadni? Ez számomra félelmetesen autoriter szemléletet tükröz. Egyébként pedig, ahogyan a rendszerváltás is ezt bizonyítja, lehetséges, hogy a zuhanó rendszer nyitottabb lesz valaha a kompromisszumokra, és a pozitivisták nagy örömére, a legproblémásabb szabályokat elengedi. Ha Jakab András vagy Majtényi László úgy vélik, hogy ez az egyetlen lehetőség, akkor rakják össze a demokráciához való visszatérés jogi forgatókönyvét úgy, ahogyan elképzelik.
Szerencsére sokan vagyunk, köztük Vörös Imre, Fleck Zoltán, Tóth Gábor Attila, Elek István, akik nem hisszük, hogy ez elég feltétlenül elég lesz. A mi feladatunk az lenne, hogy más forgatókönyvekre is rávilágítsunk, és megtaláljuk, melyek azok a döntő törvények, amelyeket az Országgyűlés egyszerű többséggel eltörölhet. Lényeges, hogy még itt is lehetnek eltérések közöttünk: ezeket nem uniformizálni kéne, hanem alaposabban kidolgozni. Emellett amúgy nonszensznek gondolom azt, hogy a népakarat kinyilvánítását korlátozzuk: ha van elegendő többség, miért is nem elég népszavazás a változások jóváhagyásához? Tehát minden hatalom forrása a nép, de a nép nem nyilváníthat véleményt arról, milyen társadalmi berendezkedésben szeretne élni, mert azt egy Fidesz-központból kell, hogy megmondják?
Jómagam számos olyan pontot látok ugyanakkor, melyet nem csak, hogy lehetne, de szükséges is lenne módosítani, akár a kétharmados támogatottság hiányban is. Egyrészt arányos választási rendszer kell, ez már jól látható. Az oligarchák vagyonát államosítani kell: a formalizált lopás is lopás, nem csak a nem formalizált verziója. El lehet gondolkodni azon is, hogy azokat, akik részt vettek az elnyomás kiépítésében, valamilyen formában felelősségre vonjuk, és eltiltsuk a politikától.
Lehet ezekre a kérdésekre azzal jönni, hogy ezek nem kivitelezhetőek, utópisztikus elképzelések, de ez egy politikai érv: nincsen üveggömbünk ahhoz, hogy ezt megjósoljuk, mi lesz holnap. Ráadásul jogászok vagyunk, nem politológusok, mi csak az eseményeket követjük le. Azzal is lehet jönni, hogy e vita nem aktuális, majd, ha hatalomra kerül az ellenzék: ezt egy nagyon sunyi érvnek gondolom: a demokráciában meg szokás vitatni a terveket. Az is egy elég nevetséges érv, amikor azt olvassa az ember, hogy a „rendrakást” követően a Fidesz majd visszajön, és eltöröl mindent, önkényesen kormányozva (mintha eddig nem ezt tette volna). Tehát mondjuk a királyt azért nem kellett volna megpróbálni eltávolítani az európai forradalmaknak, mert esetleg majd mindent visszacsinál? És akkor mi fog történni? Nem abszurd azzal érvelni, hogy „ne rángassuk az alvó oroszlán bajszát” egy autokráciában?
Végül lehet jönni azzal is, hogy a hasonló radikális demokratizálást a társadalom nem támogatná: ebben az esetben ezeket nyilvánvalóan nem lehet véghez vinni, ez ilyen egyszerű. Azon lehet vitatkozni, hogy kellene-e (pl. Németországot is kívülről demokratizálták), nem garantált, hogy ha megkérdezik az embereket mondjuk 1942-ben, a jelenlegi berendezkedést támogatták volna), de ez vélhetően nem fog menni. Ha ez a helyzet áll fenn, meg kell kérdezni, mi az amit a társadalom támogatna? De a helyes út kiválasztása (szerencsére) nem a jogászság feladata, és ezt az elitizmust lassan el kellene felejtenünk.
Bár ez a téma Magyarországon sajnos egyáltalán nincs jelen sem az akadémiai világban, sem a közbeszédben, az elmúlt időszakban egyre több nemzetközileg mérvadó tudós veti fel, hogy az erősödő jobboldali autoritarianizmus és a fasizmus között számos kapcsolódási pont van mind Európában, mind az Egyesült Államokban.
Az európai államok polgárai ma úgy élnek, hogy nem néznek szembe saját kultúrájuk árnyoldalaival. Szinte ugyanolyan mondatok hangozhatnak el, mint hetven-nyolcvan évvel korábban anélkül, hogy az azonosságokat és különbségeket elkezdenék elemezni. A soá őszinte kutatásának lengyelországi betiltása, ami esetleg felvetné a lengyelek felelősségét a népirtásban, tökéletes szimbóluma e problémának.
Magyarországon a poszt-fasizmus a kormányzati politika kereteit is meghatározza. Hazánkban a fasizmus kifejezés körüli vita megállt ott, hogy a diskurzus-kezdeményezésekre mint tudománytalanra rálegyintettek az „okosabbak”. Így járt például Ungváry Rudolf ̶ szerintem ötletes ̶ fasisztoid mutáció elmélete, amivel az Orbán-rendszert írta le, vagy Bartus László könyve is. A rálegyintés valószínűleg abból is ered, hogy a hazai vita felszínes: nem pusztán az a lényeges, minek hívjuk például Trumpot vagy az Orbán-rendszert, hanem az is, hogy milyen történelmileg ismert reflexeket és ideológiai elemeket alkalmaznak. És ha alkalmaznak fasiszta technikákat, eszközöket, ideológiai elemeket, akkor bizony előrevivő, ha ezeket megvizsgáljuk közelebbről.
FOTÓ: SIMON MÁRK
Hogy mindez nemzetközi szinten sem egyértelmű, azt jól mutatja a fasizmuselmélet vezető lapjának, a Fascism ̶ Journal of Comparative fascist studies folyóirat legutóbbi száma, melyben neves kutatók vették górcső alá, hogy Trump politikája mennyiben hasonlít a fasizmushoz, és mennyiben nem. Roger Griffin, a fasizmuskutatás egyik doyenje igen erősen kritizálta az újabb generáció egyes tagjait (Jason Stanley-t, Sarah Churchwellt, Enzo Traversót és Federico Finchelsteint), akik szerinte felelőtlenül használják a fasizmus kifejezést, hiszen Trump nem „forradalmi eléggé” ahhoz, hogy oda lehessen kötni a fasizmushoz.
Ezek után nagy élmény volt látni, ahogyan a Twitter „felrobbant” a kritizált tudósok kommentárjaitól: egyesek gúnyolódva kikérték maguknak, hogy „besároznák” a „fasizmust”, mások szektás attitűddel vádolták a Griffin-féle akadémiai establishmentet, amely körül fű nem terem, ha az övékétől eltérő véleményekről van szó. Megint mások Griffin szerintük hamis állítását kritizálták, amely szerint létezik vagy létezett konszenzus arról, hogy mit is értünk fasizmus alatt.
Ritkán lehet ilyen őszinte és kritikus véleményeket látni az akadémiai közegben.
A heves reakciók jól mutatják, hogy egyre erősebb az új generáció, amelyet nem lehet már egy egyszerű legyintéssel letudni. Utóbbiak munkái szépen lassan átveszik a fasizmuskutatásban azt a szerepet, amit korábban olyan – egyébként nagyszerű – tudósok művei jellemeztek, mint Griffin vagy Stanley G. Payne.
De mit is mond ez a diverz társaság? Egyrészt azt, hogy – miként ezt Jason Stanley a fasizmus működéséről szóló könyvében (How fascism works) leírta –, a jobboldali nacionalista autoriter vezetők tömegesen használnak fasiszta technikákat. Nagyon leegyszerűsítve, Stanley számára ilyen a mitikus múlt felemlegetése, a propaganda felépítése, az intellektualitás-ellenesség, a valóságtól való elrugaszkodás, a társadalom hierarchia alá rendezése, a társadalomban az áldozattudat erősítése, a rendpártiság („law and order”) retorikája (mely egyébként a jogállam leépítését eredményezi). Szintén ilyen a szexualitáshoz való furcsa viszony, amely sokszor a feminizmus gyűlöletével jár. Úgy gondolom, Magyarország kapcsán a homofóbiát is ide sorolhatjuk. Ilyen még a Szodoma és Gomorra retorikája, mely a rothadó liberalizmust, a nemzetköziséget és a multikulturális nagyvárosi létet támadja. Ide tartozik az Arbeit macht frei attitűd: a dolgozók és a nemzetellenes „lusták” szembeállítása.
Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy Stanley nem a fasiszta rendszert írja le: ő fasiszta technikákról beszél. Azt mondja, lehet, hogy egy rendszer nem kiépült fasizmus, de a technikák, amelyeket alkalmaz, fasiszta technikák. Nem véletlenül hoz olyan példákat, mint a ruandai népirtás, ahol szintén megjelennek hasonló elemek, pedig nem klasszikus értelemben vett fasiszta rendszerről volt szó.
A másik érdekes könyv Enzo Traversótól „A fasizmus újabb arcai” (The New Faces of Fascism). Traverso Franciaországban élt sokáig, és látta, hogy az új szélsőjobb milyen erősen támaszkodik fasiszta toposzokra. Azt mondja, sikerült egyfajta posztfasizmust létrehozni, amely konzervatív és fasiszta elemeket egyaránt tartalmaz. Ebben gyengébb az erőszak, az antiszemitizmus helyét az iszlamofóbia vette át, de dinamikáját tekintve sok szempontból hasonló a korabeli fasizmushoz.
Érdekes megemlíteni, hogy a poszt-fasizmus kifejezést Griffin is használta korábban, például az olasz fasiszta utódpártra, az Alleanza Nationaléra, de Griffin valószínűleg sokkal szűkebben húzná meg a határt posztfasiszták esetén. Zárójelben jegyzem meg: Griffinhez és Traversóhoz képest eltérés, hogy hasonló „túlélést” írt le Tamir Bar-On a francia újjobboldal kapcsán, de nem posztfasizmusnak, hanem neofasizmusnak hívta azt a jelenséget, amikor a fasizmus valamilyen formában visszatér (kapcsolódó könyvének a címe is érdekes: Hová tűntek a fasiszták? – Where Have All the Fascists Gone?).
Griffin Federico Finchelsteint, a New School for Social Research professzorát is kritizálta, aki szerint a modern populizmus a fasizmusból nőtte ki magát. A második világháborút követően a fasizmus lágyult, kvázi demokratizálódott, populizmussá alakult és mára ez a populizmus a demokrácia keretei között marad (aláássa a demokráciát, de nem törli el). Ebben a populizmusban olyan ideológiai elemek vannak, mint a politika szakrálissá téttele, a vertikális vezetést követő nép, az ellenségnek a nép árulójaként történő beállítása, a vezér, aki a nép hangját és érzéseit jeleníti meg, a jogalkotás és bírói hatalom erodálása, a radikális nacionalizmus köré épített kultúra. Ugyanakkor, a fasizmussal ellentétben, a populizmus egy választási demokráciában működik, és a fenti hasonlóságok ellenére Finchelstein szerint elutasítja a totalitárius kormányzást. Véleményem szerint Finchelsteinnek igaza van a továbbéléssel kapcsolatosan, azonban ő és a populizmuskutatás egyik legismertebb alakja, Cas Mudde is tévednek, amikor az általuk populizmusnak tartott „valamit” olyan politikának írják le, ami a demokrácia keretein belül marad. Jól látható számos ország példáján, hogy ez nincs feltétlenül így.
Végül érdemes megemlíteni a Columbia Egyetem tanárát, Robert Paxtont. Ő a fasizmus érzelmi oldaláról korábban kiemelt olyan mozgatórugókat, mint a hit a csoport felsőbbrendűségében másokkal szemben, továbbá azt, hogy áldozatnak tartják magukat, és ez igazolja az agressziójukat más csoportokkal szemben, s félnek a csoport (nemzet, állam) megsemmisülésétől az individualista és kozmopolita liberalizmus miatt. Szerinte ilyen mozgatórugó a „tiszta” közösség erős integrációja, melyet erőszakkal meg kell védeni, és az önérdek háttérbe szorítása a közösség oltárán, valamint a férfi vezetők hatalmára épülő társadalom, illetve az erőszak éltetése is.
Amikor Paxtont korábban megkérdezték, hogy Trumpot fasisztának tartja-e, azt mondta, szerinte nem az, csak egy üzletember, aki ilyesfajta retorikai „árukkal” házal. Ha viszont beöltöztetné embereit fekete ruhába, és erőszakos cselekményeket hajtanának végre, akkor már lehet, hogy annak tartaná. A Capitolium lerohanását követően Paxton véleménye megváltozott, azt mondta, eddig nem tartotta Trumpot fasisztának, de meg kell változtatnia a véleményét, mert a támadás egy erőszakos hatalomátvételi kísérlet volt.
FOTÓ: MTI/EPA/JIM LO SCALZO
Jómagam e téren Zeev Sternhell követője vagyok, aki a fasizmust egy olyan ideológiai áramlatként írta le, amely a felvilágosodás értékeinek és a felvilágosodás értékei köré épült tradíciónak az elutasításában gyökerezik. Sternhell szerint a fasizmus a kultúránk része, gyakorlatilag áthatja azt, és különböző pontokon bukkan fel benne. Ha a felvilágosodás szerint minden ember egyenlő, akkor jönnek azok, akik szerint ez nem így van, akik úgy hiszik, léteznek egyenlőbbek az etnikum, bőrszín, vallás, szexuális orientáció, vagy csak szimplán politikai vélemény alapján.
A felvilágosodás-ellenesség, mint szellemi mag azt is eredményezi, hogy más irányzatokkal is kirekesztőek lesznek: ha léteznek emberi jogok, amelyek az emberi individuum tiszteletére épülnek, akkor lesznek, akik ezeket támadni fogják. Az emberek közötti különbségtétel kihat a társadalom felépítésére is. Ha tisztelem az embert, mint individuumot, abból következik a pluralizmus tisztelete is, ami értelmezhetetlen a felvilágosodás-ellenesség számára. Minek tisztelni valakit, akivel nem értenek egyet? Így aztán gyűlölni fogják a számukra „nihilista” liberalizmust, de egyébként bárkit és bármilyen irányzatot, pártot és csoportot, amely másként gondolkodik (akár a demokratikus konzervatívokat is).
Erősen irracionális, amit csinálnak: a felvilágosodott racionalitás szerepét mítoszok, vallás, bugyuta nemzeti legendák és egyéb nem igazolható nézetek és hitvilág veszik át (lásd például Kásler Miklóst, aki szerint az imádkozás jó gyógyír a betegségekre, de ilyen az ősmagyar vallás újrafelhasználása is). Nemzetközi szinten visszakanyarodnak a szociális darwinizmushoz: a nemzetek közötti kapcsolatokra úgy tekintenek, mint amiben az adaptálódóbb (a versenyben „erősebb”) fennmarad, a többi elbukik.
Sternhell elméletét annyival egészíteném ki, hogy a szociális állam léte is az individuum tiszteletéből, a felvilágosodás hagyományának humánumából fakad: ha tiszteled az embert, bizonyos védettséget adsz neki, hogy ne legyen teljesen elesett. Az emberek kihasználása és alávetése nem nevezhető versenynek. Emellett azt is gondolom, hogy a felvilágosodás-ellenesség újfajta hierarchikus struktúrákat hoz létre: ebben az oligarchák az „új nemesség”, akik munka, bármilyen számottevő tudás és kvalitás nélkül is boldogulnak, ha az új „király” erre kiválasztja őket.
Sternhell elméletét három dolog miatt tartom fontosnak. Egyrészt megmutatja, miért veszélyes az, ha egyéb politikai erők ugyanazokat az „értékeket” erősítik a társadalomban, mint a posztfasiszta jobboldal. Ezt vessük össze azzal, hogy a Fudan budapesti kampuszáról egyik baloldali politikusunk azt tudta mondani, az a baj vele, hogy „Nem kici és nem ócó”. A rasszizmus itt is nagyon hasonló, mint a jobboldalon, és a kettő erősíti egymást. Ilyesfajta „értékek” pedig szinte bármelyik politikai erőben jelen lehetnek, még akár liberális pártokban is (amikor a származásra és etnikumra túl nagy hangsúlyt fektetnek), vagy a környezetvédelmi kérdésekhez kötődően radikalizálódó csoportokban is. Jellemző, hogy jobboldali autoriter konzervatívok is sokszor támogatnak a felvilágosodással ellentétes nézeteket. A magyar „konzervatívok” jó része ráadásul szerintem nem konzervatív, hanem autoriter, és jól illeszkednek a posztfasizmushoz.
Másrészt, az elmélet megmutatja azt is, miért lángol fel időről-időre a fasizmussal kapcsolatos vita. Lehet, hogy a rendszer intézményeit illetően nem ugyanaz, mint a klasszikus fasizmus esetén, és az is lehet, hogy az agresszió szintje alacsonyabb, de az ideológiai keret egyes elemei hasonlók, vagy megegyeznek. A fasizmust lehet rendszernek (berendezkedésnek) tekinteni, de értelmesebb képet kapunk, ha a mögöttes ideológiájára fókuszálunk.
Harmadrészt, Sternhell elmélete nagyszerűen operacionalizálható. Az EU-n belüli folyamatok kapcsán nagyon jól látható, mikor és hol jelennek meg a felvilágosodással szemben álló szabályok uniós és tagállami szinten is (például a menekültkérdés rendkívül problematikus kezelése, ami sokezer ember halálát okozza évente, a harmadik államokból származók diszkriminálása, a demokratikus deficit fenntartása, tagállami szinten pedig a pluralista diskurzus támadása).
Sternhell elméletét mindezeken túl komplexebb rendszerbe is helyezhetjük. Eszerint, ha egyes csoportok a klasszikus fasizmust szeretnék feléleszteni, nyíltan totalitárius eszméket vallanak, kiterjedten felvilágosodás-ellenesek és agresszívek, akkor neofasisztának hívhatjuk őket. Szerintem Orbán és a Fidesz nem neofasiszta, nem is neonáci.
Amennyiben viszont egy párt és mozgalom konzervatív és fasiszta politikai elemeket ötvöz, és a felvilágosodás hagyományával szembemenő elemek kiterjedtek és dominánsak a politikájában, akkor posztfasizmusról beszélhetünk. Ehhez nem kell kiterjedt fizikai agresszió. A Fidesz számomra ilyen párt: az individuum és az emberi jogok elvetése, a másként gondolkodók kirekesztése, a folyamatos etnicizálás, a misztikus szemlélet erősítése a racionalitás rovására, a fékek és ellensúlyok felszámolása, a vallás egybekapcsolása az állammal, a konstans ellenségkép-gyártás mind-mind ilyen elemek.
Ezek kiterjedt jelenléte a Fidesz politikájában azt eredményezi, hogy posztfasiszta pártként tekinthetünk rá, és ez a posztfasizmus bizony a fasiszta univerzum része.
Mostanában sokat hallunk a nemzeti felelősség kérdéséről: pontosabban arról, hogy a magyar nemzetet nem terheli felelősség a történelem során az országban elkövetett bűnökért. Legemlékezetesebb Schmidt Mária nyilatkozata a kérdésről a Népszabadságban.
(„És az én érzékenységem nem számít?”, 2014. február 12.) A szövegben szembeötlő a nemzeti, össztársadalmi felelősség teljes negligálása (még csak nem is elbagatellizálása), ami mára társadalmi jelenséggé vált, sőt, jogszabályi formát is öltött. „A felelősség, ami megáll, az nem az ország, nem a nemzet felelőssége, hanem azoknak az embereknek a felelőssége, akik bűnöket követtek el, akik kollaboráltak, akik embereket üldöztek, meggyilkoltak, megkínoztak, kivégeztek” – állítja a Terror Háza múzeum vezetője.
Nos, ez így, ilyen formában biztosan nem igaz. Hogy történészek mit mondanak múltbeli eseményekről, az azért fontos, mert reflektált történetírás nélkül nincs a múlttal való szembenézés, és nincs jövőbeli fejlődés sem. Hibáinkkal jó szembenézni, ráadásul minden nemzet hibázott már a történelem során: a hangsúly inkább azon van, mennyit sikerült tanulni belőlük. Ez a negligáló attitűd annál is furcsább, mert amikor a „magyar agyról”, a „magyaros ötletességről”, a magyar Nobel-díjasokról, a „magyarokra oly jellemző szorgalomról” beszélnek, a többség büszkén fogadja el ezeket a kollektív kliséket. Hasonló érvelést alkalmaznak azok is, akik szerint rasszizmusként értékelhető, ha úgymond „magyarozunk”, például azt mondjuk, milyen magyaros, hogy a Várban az utcát már öt éve építik, négyszer feltúrva ugyanazt a szakaszt. Ugyanezt a gondolkodásmódot képviselték egyes barátaim is, akik szerint amikor valaki azt írta, milyen „magyaros”, hogy egy halott nácit nejlonzacskóban képesek becsempészni Romániába újratemetni, az rasszista kijelentés volt a magyarokkal szemben.
Balga beszéd, de van benne rendszer.
E gondolatmenet ugyanis nem veszi figyelembe azt, hogy léteznek eltérő társadalmak, melyekben eltérő szokások érvényesülnek. Még egyetemistaként jogszociológia-órán azt tanultam, egyes társadalmakat nem lehet összehasonlítani, nincsenek felvilágosultabb vagy „rosszabb” társadalmak, ez politikailag nem korrekt sznobizmus, elitizmus. Szerintem viszont ez maga a nihilizmus. Bárki, aki hisz a közös európai értékek létezésében, nem így gondolkozik (ráadásul fontos nemzetközi dokumentumaink is ezeket rögzítik, lásd például az Európai Unióról szóló szerződés 2., 6., 7. cikkét, vagy az Emberi Jogok Európai Egyezményét). Igenis vannak fejlettebb, jobb életet biztosító, számomra szubjektíve értelmesebben felépített társadalmak; demokratikus közösségek és kevésbé demokratikusak, ahol sérülnek az emberi jogok (például az Orbán Viktor által Tusnádfürdőn említett társadalmak utóbbi csoportba tartoznak). Ha megnézzük, ezek között amúgy Magyarország nem áll nagyon rosszul: a nagyvilág legalább 80 százaléka rosszabb, méghozzá sokkal rosszabb hely. Hiszen ki szeretne például Szaúd-Arábiában nő lenni egy olyan városban, ahol egyedül nem mehet ki az utcára, nem vezethet, vagy megölik, ha vallást akar váltani? Ha abban hiszünk, hogy a demokratikus szempontok magasabb értéket képviselnek, akkor az utóbbi társadalom Európából nézve alacsonyabb fejlettségi szinttel rendelkezik, hangozzék ez bármennyire is elitista módon. Mi ugyanis errefelé az alapvető emberi jogok érvényesítésében, a szólás- és vallásszabadságban, a demokráciában, a hatalomelválasztás elvében és pár hasonló elvben hiszünk. Ehhez képest sorolhatnék szörnyű helyeket a világban: biztosan nem lehet jó afrikai éhezőnek lenni, Afganisztánban a mezőn mákot szedni, vagy Észak-Koreában a sorban menetelni. Ezeket a társadalmakat emberek hozzák létre, a nemzeti kultúrából nyert mémkészletből felépítve azokat (aminek például esetünkben a kócsagtollas bohóckodástól a valós nemzeti értékekig minden része). Ez az oka annak, hogy kívülről szinte lehetetlen demokratizálni országokat: mert ilyenkor nem számolnak a helyi kulturális adottságokkal, amiket az emberek követnek. Nem lehet kívülről Ukrajnából kevésbé korrupt helyet csinálni, sem Japánból a lezser lazsálók országát felépíteni, de az olaszokat is nehéz lenne külső hatással arra rábírni, hogy mindig tüchtig módon a saját sávjukban vezessenek és tökéletesen betartsák a közlekedési szabályokat. Az Egyesült Államokban nemzetközi szerződési jog órán videók vetítésével elemzik, hogyan kell a japánokkal és kínaiakkal tárgyalni: nem lehet azonnal rátérni a lényegre, ki kell várni, amíg megebédelünk, semleges témákról beszélünk, és a többi.
E tények alkotják a kultúrák közötti párbeszéd lényegét. Vannak nemzeti karakterek, amik igenis megjelennek egyes országokban és a jogrendszerükben is. Emberek építik fel az államot. E sajátosságokat pedig nemhogy tilos lenne kritizálni, de igenis nagyon fontos, hogy kritizáljuk, ugyanis kellő nyitottság esetén ez vezethet tudatos fejlődéshez. Hányszor hallhatja az ember például, hogy Amerika mint a szabad emberek hazája már nem létezik, mert mindent figyelnek. Vagy amikor a német taxis azt kezdi elemezni, milyen tipikusan német, hogy egy sávra szorítják a forgalmat egy főútvonalon, és nem férünk el. Ezen észrevételek egy része kimondottan fontos, különösen, ha nem a társadalmi frusztrációt táplálja, hanem vannak, akik meghallgatják.
A nemzetgyalázás hasznai
Ezt a progresszív folyamatot tiltotta be gyakorlatilag az új alaptörvény, amely bevezetett egy új fogalmat: a nemzet méltóságát, amit nem szabad megsérteni. A szabadság és felelősség címszó alatt, a IX. cikkben így fogalmaz: „a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek… jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.”
Amikor kollégáim a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen egy konferencián felvetették, hogy ez abszurd, mások szinte hisztérikus hangnemben védelmezték e szöveget. Pedig általában a nemzeteknek nincsen méltóságuk – méltóságuk a nemzetközi jog alapján embereknek van, államoknak, nemzeteknek nincs. Mi több, még személyek esetén is szokás szűkíteni: normálisabb országokban a politikusok sem bújhatnak folyton a méltóságuk mögé, csak rendkívül szűk feltételek között.
A nemzet és különösen a tagjainak kritizálhatósága ellen ugyanakkor több érv is felhozható. Vajon nem rasszista dolog-e, ha kijelentjük például: a magyaroknak erős hajlandóságuk van arra, hogy a legbutább embereket válasszák meg maguk fölé vezetőnek, kontraproduktív rendszereket létrehozva ezzel. Vagy hogy autoriter módon gondolkodnak? Örülnek a más bajának? És a többi. Különösen érdekes felvetésnek tűnhet ez, hiszen biztos: a kritikák egyértelműen nem vonatkozhatnak mindenkire. Sokféle ember van Magyarországon is, és nem igaz az, hogy itt például mindenki örülne a más bajának.
Csakhogy amikor azt mondjuk: a magyarok ilyenek vagy olyanok, nem gondoljuk, hogy egy sokmilliós országból mindenkire igaz lenne az állítás. Hanem azt, hogy a közmorál, a társadalom és a tömegek mindennapos értékválasztása, esetleg az állam felel meg annak, amiről beszélünk. Van valamifajta attitűd, ami itt lebeg a levegőben, és ez a moralitás, ez a társadalmi erkölcs ilyen, vagy olyan. Amikor azt mondja valaki, a magyarok valamilyen módon gondolkodnak, értelemszerűen nem arra gondol, hogy mindnyájan azt a gondolkodásmódot követik, mert ez nonszensz is lenne. Hanem azt gondolja: sokan közülük, esetleg a jó részük idomul valamihez, amivel ő nem ért egyet.
Ugyancsak jogos aggodalom lehet az, amely szerint ha külföldön elfogadnak valamilyen képet a magyarokról, nem okozhat-e diszkriminációt velük szemben?
Nos, fontos megjegyezni: egy nemzet képes megvédeni magát. Különösen egy tízmilliós, független ország. Senki nem kényszerítette ránk a társadalmi együttélés szabályait: mi magunk választjuk azokat. Ráadásul a negatív kép Nyugat-Európában nem általában a magyarokról, hanem a magyar államról, s azokról a közállapotokról él a fejekben, melyek az autoriter rend megteremtését lehetővé teszik.
Ezzel ellentétben például kisebbségi csoportok a történelemben számtalanszor sérültek, amikor a többségi társadalom elfogadott valamely sztereotípiát. Lehet, hogy bizonyos országokban a kisebbségben és sokszor mélyszegénységben élő csoportok körében több volt például a megélhetési bűnözés. Ám ezt azért nem szokás céltalanul az orruk alá dörgölni, vagy mindegyik tagjukra vonatkozóan kihangsúlyozni, mert a társadalmi többség a történelemben időről időre tömegesen mészárolta le, vagy lehetetlenítette el a kisebbség tagjait hasonló feltételezések miatt. (Ami nemcsak a kisebbségnek, de magának a társadalomnak is jelentős károkat okozott.) Az alapjogászok által fontosnak tartott szempont az is, hogy a tények felmérése igenis alapja lehet például az integrációt támogató politikáknak. Emellett viszont a kisebbség beilleszkedését gátolja, ha sztereotípiákban gondolkoznak róluk, azokról is, akik e sztereotípiáknak nem felelnek meg. Ugyanez nem igaz a többségre: a többség nem szorul védelemre, sőt, általában ő az elnyomó. Ezért kell kisebbségvédelmi rendszereket létrehozni, a többségi önkontrollt megerősítve.
A társadalmakról tehát lehet, szabad, jó és hasznos azok egyes tulajdonságait kiemelve gondolkodni: e nélkül nem létezhetne a szociálpszichológia sem. Ha például egy antidemokratikus pártot választanak meg a választók, vagy ha egy szélsőjobboldali párt is jelentős tömegeket mozgat meg, kijelenthető: a választók, a nemzet, a társadalom nem gondolkozik demokratikusan. Ez előbb-utóbb társadalmi szokásokban, bevett gyakorlatokban, az elfogadott megalkuvásban és egzisztenciális rettegésben is megnyilvánul. Az oligarchák kiemelkedése is inkább társadalmi jelenség, ahogy az érdemtelen slepp kialakulása is.
Ami viszont kimondottan veszélyesnek tűnik számomra, az épp a Schmidt Mária által felvetett álláspont: hogy az egyes embereknek van (volt) csupán felelőssége, a társadalomnak nincs. Az embereken még szabad társadalmakban is nagy a nyomás, hogy a többség szokásait kövessék. Antidemokratikus rendszerekben e nyomást a végletekig lehet fokozni. Az ember társadalmi lény, minden morált a társadalomtól kapott. Sohasem okolnám csupán az egyes embereket, ha nem is menteném fel őket teljesen tetteikért. Az egyes emberek félnek, beállnak a sorba, és hatalmas erő kell ahhoz, hogy tiltakozzanak. Persze, az opportunizmus káros. De onnantól kezdve káros igazán, hogy tömegjelenséggé, társadalmi jelenséggé válik – ahogy hazánkban is látjuk. Ahogyan egyik kollégám mondta: az apologetikus érveléseket a zsigeri egzisztenciális félelem váltja ki. Nem az antidemokratikus rendszerekben oly sokszor „bedarált” kis embert kell elővenni, aki jelenleg is fél kimondani véleményét, akit, ha a CBA-ban dolgozik, felszólítanak, hogy menjen ki az antidemokratikus rendszer mellett tüntetni. Azt a társadalmat kell hibáztatni, amelyben a rettegő kisemberek mellett nincsen annyi gerinces demokrata, aki a sokadik nonszenszre nemet mondana. Ez ugyanis társadalmi deficit, nem pusztán egyéni jellemprobléma.
A felelősség emberekre hárításának retorikája hosszú távon a független gondolkodás hiányát, a társadalmi önreflexió elcsökevényesedését, tömeges mítoszgyártást és lemaradó, gazdaságilag sikertelen, antidemokratikus országot hoz létre. Aki minimális szinten ismeri a magyar történelmet, tudja, hogy nemzeti felelősség létezik, és bizony, a 20. században az ország, a nemzet, a társadalom, ha így jobban tetszik, számtalan hibát követett el. E hibákat nem negligálni kéne, hanem azokból tanulni, ahogyan azt más, fejlettebb országok is teszik. E nélkül az államok újra és újra elkövetik ugyanazokat a bűnöket és hibákat, amiket ötven, száz, kétszáz évvel korábban is, és azon csodálkoznak, hogy miért nem sikerül előrébb jutniuk. Idővel pedig nem lesz már senki, aki megmondja, mi volt a hiba a múltban. A bírálat hasznos, és kár volt betiltani.
Rezervátum 