Magyar Narancs, 2016. április 3.

Ha a magyar közéletben ma valaki a Fideszt szélsőjobboldali, netán fasiszta pártnak minősíti, azonnal a fejére olvassák, hogy „címkéz”. írása.

Ha elmagyarázza, mit ért alatta, csak hümmögés a válasz. Ez kihat a tiltakozásokra is: a magukat demokratáknak gondolók jelentős része (tisztelet a kivételnek) időről időre egy-egy kormányzati akciót kritizál, és szándékosan nem hajlandó észrevenni az autoriter elemek összességét, a rendszert magát. A kritikusabb hangok elhalók, a tömeg elnyeli őket, sőt, sokszor nevetség tárgyává válnak. A hazai jogászságtól, politológusoktól alig hallani a rendszer egészét áttekintő, valódi, értelmes kritikát, mely felvetné a szélsőjobboldali, fasisztoid elemek túlsúlyát. Ebből eredően a „demokraták” is elfogadnak kormányzati, minisztériumi pozíciókat vagy megbízásokat, konferenciákra hívnak kormányzati szereplőket. Magától értetődő dolog a kormányzati egyetemen tanítani, kormányközeli színházakban játszani, bármilyen módon érintkezni a rendszer vezető politikusaival. Elvégre „nekik is lehet véleményük”. Általános az öncenzúra is. E vakság egy rész szellemi beszűkültségből és egy rész opportunizmusból ered. Ha nem kell leszűrnünk a rendszer jellegéből eredő legfontosabb következtetéseket, úgy akár haszonélvezőivé vagy csendestársaivá is válhatunk.

Két gondolkodásmód

Az európai konzervatívok ma már alapvetően liberál-konzervatívok: konzervatív eszméket vallanak ugyan, ám az eszmerendszerüket nem erőszakolják rá a társadalom egészére, hiszen az konzervatív terrort eredményezne, ami rájuk is veszélyes. A liberalizmus nem ellentéte a konzervativizmusnak, a konzervatívok is Montesquieu és Locke örökösei. Lehet ragaszkodni a tradicionális gondolkodásmódhoz úgy is, hogy az illető a másik eltérő véleményét nem akarja ellehetetleníteni, betiltatni, megsemmisíteni. Ez a két tradíció különbsége: a toleráns konzervativizmus nem azonos a támadóval – és konzervativizmus alatt a világ jelentős részében az előbbit értik. A konzervativizmust az különbözteti meg az autoriter gondolkodásmódtól, hogy a társadalmi status quo fenntartására irányuló attitűdje miatt toleránsabb: a hagyományt tiszteli és próbálja fenntartani (egy konzervatív párt biztosan nem dobná ki a város szélére az MTA kutatóintézeteit, mert megtetszettek neki az épületek). Sok mindent beépített magába a felvilágosodás hagyományából, hiszen a szociális stabilitás és a status quo megőrzésében érdekelt: így az egyéni és kollektív szabadságjogok és a sokszínű társadalom tiszteletére épít, s az alkotmányos értékek fenntartására.

A jelenlegi magyar kormányzatnak is van ideológiai kerete, de az nem ez a fajta konzervatív ideológia. Inkább a támadó konzervativizmus felé hajlik, ami a szélsőjobboldalra, radikális jobboldalra, vagy más néven, beállítódástól függően: fasiszta jobboldalra jellemző.

Már azt is szokás ignorálni vagy elhazudni a nyilvánosságban, hogy a Fidesznek egyáltalán van ideológiája. Pedig van, s ennek az ideológiának a szellemi alapját az etnikai alapú nacionalizmus és más népek lenézése adja; a sovinizmus, ami kiterjed a gazdaságra is. A fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatása, az eltérően gondolkodók kirekesztése és ellenségként kezelése; a nemzethez tartozás jogának megvonása. Ennek az ideológiának szerves része az alapvető jogok korlátozása, a vezérelvűség, az autoriter tisztelet kierőszakolása. Az állam moralizálása, a macsókultusz, a nőjogok lenézése. Az (ál)kereszténység demonstrálása, a más vallásúak (vagy máshogyan keresztények) kirekesztése, a rejtett-nyílt antiszemitizmus (lásd az alaptantervet és a szoborállításokat), a kisebbségek rasszista megbélyegzése (lásd hatszázezer roma mint teher kimondása, iskolai szegregáció, iszlamofóbia). A mindennapos forradalom sulykolása – vajon mikor hirdetett egy konzervatív valaha is forradalmat?! Ebben az ideológiában a mítoszok fontosabbak a racionalitásnál, az egyéni szabadságnál és individualizmusnál az állam és a párt, amely dönt az emberek helyett, majd ezt mindenki egységes akaratának állítja be. Ez az ideológia tagadja az alkotmányosságot, a liberalizmust betegségként állítja be, el- és megveti az individualizmust. Ez az ideológiai mag nem konzervativizmusra, hanem szélsőjobboldaliságra (szájíztől függően akár: fasizmusra) utal.

A két gondolkodásmód eltérését jól mutatja a társadalmak nagy kérdéseire (melegházasság, abortusz, eutanázia, a vallások szerepe, a tradíciók tisztelete, patriotizmus) adott válaszok különbsége. Az európai konzervatívok nagy kérdése nem az, hogy elismerik-e a másik értékeit egyenlőnek (nem fogják), hanem az, hogy tolerálhatónak találják-e a másik másfajta értékrendszerét? Addig ugyanis, amíg az nem csorbít jogokat, hasznosabb toleránsnak lenni vele szemben, így például Németországban konzervatív kormányzat alatt vezették be a melegházasságot, és az Egyesült Államokban is konzervatív többségű legfelső bíróság hozott történelmi döntést a kérdésben. Az európai konzervatív válasz annak elfogadásán nyugszik, hogy mások (például az ateisták) másfajta értékrendszert vallanak. És ugyan Cameron tesz rasszizmusba hajló megjegyzéseket, de nem számolta fel az alkotmányos kereteket, nem csalja el a választásokat, évente 800 ezer embert fogad be az országába, és nem moralizál folyton.

Hiszékenyek, becsaphatók

A szélsőjobboldali pártok nem feltétlenül utódpártjai régi fasiszta pártoknak, létezik egy azoktól független, új szélsőjobboldali irányzat. Stanley G. Payne szerint ez a szélsőjobb (nemzeti autoriter jobboldal) is háromfelé tagozódik: a klasszikus fasiszták mellett létezik a lágyabb autoriter (konzervatív) jobboldal és a radikális, szélsőséges jobb. A különbség köztük szerinte – leegyszerűsítve – az, hogy az autoriter jobboldal inkább a viszonyok stabilizálásában, a radikális jobb viszont a társadalom felforgatásában és radikális változtatásokban érdekelt. A nemzetközi szaktekintély, Cas Mudde populista radikális jobboldalról ír, szemben az extrém jobboldallal: e felosztás alapja hasonló a Payne-féléhez. Ám mindketten különbséget tesznek a demokrata konzervativizmus és az autoriter jobboldal között: az utóbbi nem hisz a demokratikus keretekben, parlamentarizmusban, a hatalommegosztásban. Mudde szerint a magyar kormányzat retorikája radikális jobboldali, és mint ilyen, veszélyesebb, mint a Jobbik, ugyanis kormányzati hatalommal bír. A kormányzat gyakorlatilag a Jobbik programját valósította meg, tételszerűen ellopva a programpontokat.

Fölösleges és káros tehát a fasizmus és ezen irányzatok közé éles határt húzni – elvégre az ideológiai magjuk jelentős részben megegyezik. Szokás ellenérvként felhozni, hogy Magyarországon többpártrendszer, választás és szabad sajtó is van. Csakhogy 2014-ben a választás nem volt szabad: a súlyos manipulációval nyert 43 százaléknyi társadalmi támogatottságból is csak a választási szabályok alapvető manipulációja segítségével bírt parlamenti kétharmad lenni. A jelenlegi pártok jelentős része a NER rendszerében mozog: valódi rendszerellenzék nincsen, a kor­mánypárt pedig folyamatosan támadja a sza­bad és független sajtó intézményeit is. Ráadásul az ideológia nem ugyanaz, mint a kormányzás: a jelenlegi helyzetben nem lenne kifizetődő vasöklű diktatúrát építeni – a hatalom megtartásához (egy ideig még) elég a mérgező nézetek sulykolása, oktatása, bizonyos represszív intézkedések megtétele és a félelem légkörének kialakítása.

A kormány szélsőjobboldalisága az autoriter magyar társadalmi közgondolkodásra épít. Bob Altemeyer szerint az autoriter gondolkodásmód három összetevője az egyén alárendelése a hatalomnak, az agresszió a másként gondolkodókkal szemben és a konvencionalizmus. Az autoriter személyiségtípusra jellemzőbb a félelem, mint a társadalom többi részére. Ennek konkrét okát nem tudjuk, de biztos, hogy gyerekkorukban is félelemre nevelték őket („ne beszélj idegenekkel”, „ne beszélgess feketékkel”, „a világ egy veszélyes dzsungel”, „az idegen népekben nem lehet bízni”, „rosszakarók vannak köztünk”). Hajlamosak erősebben reagálni a krízishelyzetekre: paranoiájukból adódóan rosszul mérik fel a veszélyt, a veszély lehetőségét összekeverik a veszély tényével (ezért lehet sikeres a menekültkérdés hiszterizálása). Levezetéseik nem tényeken alapulnak, ugyanis nem a premisszákat, hanem a végeredményt nézik; érvekkel nem lehet meggyőzni őket. Hajlamosabbak bárki véleményét elfogadni, aki azt mondja, mint ők: nem nézik, ki mondja; hiszékenyebbek és becsaphatóbbak.

Stockholm-szindróma

Az autoriter gondolkodásra hajlókat nem feltétlenül autoriter jellemű ember vezeti. A rendszer tetején sokszor szociálisan domináns személyek állnak, akiknek ritkán vannak elveik, s bármikor megváltoztatják őket. Nincsenek morális gátlásaik. Válaszaik részben hasonlóak, mint az autoritereknek, mégis más célok mozgatják őket. Céljuk a hatalom megszerzése és megtartása, akár mások manipulálása árán is. Felvesznek szerepeket, de le is dobják, ha úgy áll érdekükben, és rendkívül jól alkalmazkodnak a különböző körülményekhez.

A fentiekhez képest a magyar nyilvánosság jó része kínjában nem győzi az újabb és újabb, kínosan semmitmondó jelzőt kitalálni a kialakult államrendre. Hibrid, populista, konzervatív, döntésközpontú, többségi elvű… demokrácia. (A legostobább mind közül a „vezérelvű”.) Az egyszavas deskripciók egy része csak bizonyos elemeket emel ki, ahogy sokan csak egyes területeket mernek bírálni, a rendszer egészét nem. Elkezdődött egyfajta aggasztó szellemi erjedés is: így lesz például a náci Carl Schmitt már nem náci, csak „náci szimpatizáns” „liberális” és „demokrata” körökben. Újabban, ha nem értenek egyet velünk, előbb „mocskos liberálisoznak”, majd nemes egyszerűséggel elküldenek minket az országból – ilyen egy demokratikus erő?! Mégis, inkább „konzervatívnak” tituláljuk a szélsőséget. A szellemi Stockholm-szindrómában szenvedő elit jó része hallgatólagosan elfogadja a „konzervatívok” azon törekvését, amely a „liberalizmus” megsemmisítésére irányul, s az egységgé összeállt rezsimről mint egészről, inkább hallgat. Ezzel pedig a mások és saját maguk tiszteletének követelményét, mások véleménynyilvánításhoz való jogát és egyéb alapvető emberi jogait adják fel.

Úgy tűnik, a magyar értelmiség jó része azt hiszi, hogy nincs joga kimondani valakire, hogy nem demokrata, még akkor sem, ha az illető el is ismeri, ki is mondja, hogy nem az. Nehezen elvárható a mai valódi konzervatívoktól a tisztességes kiállás, ha még a demokrata ellenzéki értelmiség jó részének sincsen értelmes, épeszű, totális kritikája arról a kormányzatról, ami szép lassan egy szélsőséges rezsimet hozott létre. Amely autoriter rendszer ellen személyes síkon, morális módon csupán két módon lehet védekezni: a poszt-feudalizmust megtörő, nyílt tiltakozással, és a kivonulással – a kormányzattal való bárminemű azonosulás, kapcsolat, kompromisszum elutasításával; a nagypolitika területén pedig az országgyűlési munka felfüggesztésével. A kiút kereséséhez pedig az első lépés a rezsim helyes minősítése lehet: hisz az autoriter rezsimre máshogyan lehet hatni, mint egy demokratikus rendszer demokratikus szereplőjére. Tessék szembenézni a tényekkel: a Fidesz szélsőséges párt.

Népszabadság, 2013-10-24

Az ország közjogi rendszerét a kormánynak egy (nyolc év alatt kidolgozott) módszeres terv alapján sikerült átformálnia (vagy, ha így tetszik jobban: szétrombolnia), a hatalmi ágak szétválasztását, a fékek-ellensúlyok rendszerét kiiktatnia, a médiát részben vagy teljesen központosítani és a kultúrába/magánszférába folyamatosan beavatkoznia.

Teszi mindezt színtiszta politikai alapon, minden szakmai szempontot háttérbe szorítva. Ennek a sajátságos „kultúrharcnak” van egy olyan terepe, amely eddig nem tűnt fel senkinek, hiszen olyan „finoman” és „láthatatlanul” érkezett meg hozzánk, mint a friss tavaszi szerelem: ez pedig az, ahogyan a politikusok elkezdték az egyetemi hallgatókat módszeres, rendszeres jelenlétükkel „orientálni”.

A szemlélő, ha manapság bemerészkedik szinte bármelyik vezető társadalomtudománnyal-joggal vagy rokon területtel foglalkozó egyetemre (l. például ELTE, NKE, részben Corvinus stb.), arra lehet figyelmes, hogy az egyetemi klubok, hök által szervezett rendezvények, tudományos diákkörök, vagy akárcsak kulturális összejövetelek gyakorlatilag szinte kivétel nélkül csak kormányzati – lehetőleg vezető – politikusokat hívnak meg. Ugyanilyen gyakori anomália a minisztériumok által folyamatosan erősített „kooperációk” hangsúlyozása is, melyre számtalan egyetemen van példa, és amelyet manapság egyre kívánatosabbnak tekintenek. Jelentősen nőtt a minisztériumok embereinek valamilyen formában a felsőoktatásba, illetve kutatóhelyek munkájába történő bevonása, amit kis mennyiségben még esetleg hasznosnak, ám nagyobb tömegben bármely demokráciában kimondottan károsnak tartanának. Mára már kormányzati személy ad elő a média szabadságáról, pedig ahhoz elég bekapcsolni a köztévé híradóját, hogy megállapítsuk, van-e médiaszabadság. A híradó olyan színvonalú, mintha egy Fidesz-irodából szerkesztenék a híreket, míg a kereskedelmi tévék félelmükben nem győzik az állatkerti híradásokat és az érdektelennél érdektelenebb bűnügyi híreket adni. Kormányzati politikus magyaráz az egyetemen a hallgatóknak a család fogalmának szűkítéséről. Kormányzati politikus magyarázza meg, hogy az alkotmányt miért kellett tizenkétszer és az alaptörvényt ötször módosítani a ciklusban. Sok Kövér László-, Áder János- és Gulyás Gergely-hasonmás magyarázza meg, miért van minden a legjobban úgy, ahogy van. És legvégül, ami számomra, aki európai jogot és nemzetközi gazdasági/magánjogot tanítok, különösen fájó: kormányzati politikus magyarázza, hogy az EU miért alkalmaz kettős mércét hazánkkal szemben.

A legutolsó alkalom, amikor Európától, az európai értékektől való eltávolodásunk felmerült, egy olyan rendezvény, amelyen a hallgatóknak elvileg meg kellett volna tanulniuk modellezni az EU működését. A rendezvény címe is azonnal sugallhat valamit. Európa: velünk vagy ellenünk? A tréningnap Erzsébetváros és dr. Surján László néppárti EP-alelnök támogatásával került megrendezésre 2013. október 5-én, ahol a kiírás szerint dr. Schöpflin György néppárti EP-képviselő Létezik-e kettősmérce az Európai Unióban Magyarországgal szemben? előadását követően válaszolt a hallgatók kérdéseire. [Magam nem vettem részt az eseményen, mert hasonló fejtágítókra (még) nem „szeretek” járni.] A rendezvényen gyakorlatilag a hazai jogi karok hallgatói vettek részt, és a fideszes képviselő mellett – egy kivétellel – az összes előadó minisztériumokból érkezett.

E rendezvény kapcsán is megállapítható: végtelenül veszélyes, ha a politikusokat odaengedjük a hallgatók közelébe, hogy „átmossák” az agyukat. Hihetetlenül nehéz helyzetben van az EU akkor, amikor Magyarországgal szemben fel akar lépni. Nyilvánvaló, hogy a demokratikus rendszer „puccsszerű” átalakításával, a demokratikus jogok átformálásával valamit kezdenie kellene. Ugyanakkor az elfogadott intézkedések egy része nem ütközik nemzetközi normákba, míg mások igen. El lehet mondani, hogy az EU-nak nincsen alapjogi hatásköre, miközben bárki számára, aki találkozott már „EU-joggal” mint tantárggyal, hozzávetőleg a bevezetés után már kiderül, hogy van. Kiválóan félre lehet magyarázni például a Tavares-jelentés megállapításait és a benne felvetett összes antidemokratikus anomáliát. Azt is, hogy a jövőbeni alkotmánymódosítások tartalmi kontrollját megszüntették a negyedik módosítással, vagy, hogy a korábbi AB-határozatok hatályukat vesztették és nem alkalmazhatóak, esetleg azt, hogy az Alkotmánybíróság függetlenségét nem rögzítették az alaptörvényben, hogy tizenötből nyolc alkotmánybírót egyedül a kormány választott és közülük is ketten a jelenlegi kormányerők országgyűlési képviselői voltak, valamint Stumpf István a korábbi Fidesz-ciklus alatt még miniszter is, és ez így helyes, és független testületre utal. El lehet mondani, hogy bírák kezéből kivenni ügyeket természetes, demokratikus és jó dolog, és nem ütközik az igazságszolgáltatás függetlenségének elvével, és a korábbi legfelsőbb bíró „lecserélése” is demokratikus, miközben még két éve volt hátra. Ki lehet fejteni, hogy szükséges olyan területeket sarkalatos (kétharmados) törvényekben rögzíteni, amelyek nem odavalók, ezzel betonozva be a jelenlegi hatalmat. Vagy, hogy 300 egyházat megszüntetni is hasznos és demokratikus, különösen, hogy így a saját tagságuk sem tud számukra 1 százalékot felajánlani, jóllehet őket eddig sem az állam tartotta el. El lehet mondani, hogy a „kiemelt egyházak” (már a név is nonszensz) porhintésével az utóbbi problémát megoldottuk, pedig az 1 százalékot a kisegyházak továbbra sem kapják meg. El lehet magyarázni, hogy a korábbi választási szabályokkal miért kapna a jelenlegi kormánypárt kevesebb helyet, mint az új szabályokkal, és hogy ez így helyénvaló. Hogy a jövőben a Fidesz esetében alig több, mint 40 százalékos társadalmi támogatottsággal 70 százalékos eredményt elérni helyes és jó lesz. Szintén lehet majd ecsetelni, hogy 4 év előzetes letartóztatás nem elég egy ügy eldöntéséhez, ezért akár élethossziglan is lehessen embereket ítélet nélkül rács mögött tartani, miközben az átlagember is érzi, hogy egy ilyen szabályozás inkább a diktatúrák szellemiségét tükrözi. És újra ide lyukadunk ki: azt is el lehet magyarázni, hogy az Európai Unió, ami egy szellemi és kulturális közösség is, nem rendelkezik hatáskörrel, hogy megmondja nekünk, mit jelentenek az alapjogok, mi a tartalmuk. Ha pedig megmondja, azt csak politikai alapon teszi – miközben dehogy. Léteznek alapvető jogok, melyek tartalmát a nemzetközi-európai térben nem a Fidesz, hanem például nemzetközi egyezmények szabályozzák, illetve az EU-val szemben –például az alapító szerződésekben – vállalt kötelezettségeinket.

Manapság a hallgatók sokat kapnak ebből a fajta agymosásból. Látjuk, hajlandóság is van bennük arra, hogy álproblémákat egyszerűen, álmegoldásokkal „oldjanak meg”, például ezért népszerű a Jobbik köreikben. Hogy ugyanakkor az egyik rossz, a jobbikos mentalitás helyet vajon helyes-e, ha módszeresen megpróbálják őket átprogramozni egy másik, hamvába holt, alapvetően posztkommunista, önszuggeráló típusú agymenetre, erősen kérdéses. És akkor még arról, hogy egyetemi oktatók lelkesen az arcukat adják ehhez a komédiához, illetve a felsőoktatásból történő elképesztő volumenű forráskivonáshoz, még nem is beszéltünk.

Élet és Irodalom, LVI. évfolyam, 18. szám, 2012. május 4.

Jelen írás szerzője néhány nappal ezelőtt érdekes összefoglaló írást1 olvasott a Heti Világgazdaságban Vörös Imre akadémikus, volt alkotmánybíró professzortól. A munka a közelmúltban lezajlott és jelenleg is zajló, a magyar közjogi rendszer egészét átható antidemokratikus és a nemzetközi-európai joggal gyökeresen ellentétes, lavinaszerű jogalkotás révén létrejött új közjogi rendszert elemezte. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az a közhatalom kizárólagos birtoklását teszi lehetővé, köznapi kifejezéssel államcsínyt valósított meg, amely – és így az egész ezt szolgáló törvényfolyam – sérti az Alaptörvény ide kapcsolódó tiltó rendelkezését, ezért alkotmányellenes. Megállapította, hogy a parlamenti többség az új alkotmány puccsszerű bevezetésével és a demokratikus rendszerünk tudatos szétzilálásával lényegében visszaél jogalkotói hatalmával. Nézete szerint a hatalomgyakorlás ilyen módja ellen akár még az Alaptörvény adta szűk keretek között is felléphetne egy jövendő kormányzat, illetve a – jelenleg az alapvető jogok biztosítását nézetem szerint csak szűk körben ellátni képes – Magyar Alkotmánybíróság.

Felmerülhet bennünk azonban a kérdés: és mi a helyzet az Európai Unió jogával, illetve a nemzetközi joggal? Miféle védelmet nyújthatnak ezek számunkra? Ha nyújtanak, hogyan, és ha nem, miért nem? E téren érdemes megjegyezni, hogy az Európai Unió jogának védelmi rendszerét illetően jelen írás szerzője alapvetően szkeptikus álláspontot képvisel, bár – furcsa módon – egyre inkább bizakodó. Tudnunk kell ugyanis, hogy egy sajátságos rendszerű joganyagról beszélünk. Az 1957-es, Európai Gazdasági Közösséget (EGK‑t) létrehozó Római Szerződésben az alapvető jogokra vonatkozóan bizonyos kivételektől, például az állampolgárságon alapuló diszkriminációtól2 vagy a munkavállalás és díjazás tekintetében a nemek közötti különbségtétel tilalmától3 eltekintve igencsak kevés utalást találhattunk. Ennek megfelelően az Európai Bíróság sokáig nagyon furcsa, visszás helyzetben volt: több mint harminc éven keresztül gyakorlatilag esetről esetre kellett kissé fából vaskarika módon megállapítania az alapvető jogok védelmét – vagy éppen védelmének hiányát, sokszor egymástól teljesen eltérő területeken. E rendszerben idővel három főbb ponton következett be lényeges változás: egyrészt az EGK tagállamai csatlakoztak az Európa Tanácshoz: egy független szervezethez, melynek önálló alapjogi katalógusa (az Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya) és önálló bírói fóruma (a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság) volt. Zárójelben jegyezzük meg: annak kikényszerítése, hogy a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság döntéseit a csatlakozó államok elismerjék és végrehajtsák, igencsak problematikus. Érdemes a legújabb, vörös csillag viselésével kapcsolatos ügyre gondolnunk, melyhez kötődően Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes egy olyan indítványt nyújtott be a parlamentnek, amely alapján az ítéletet követően sem a strasbourgi joggyakorlattal ellentétes hazai jogszabályt nem fogják módosítani, sem kártérítést nem fognak fizetni az érintettnek.4 A második áttörés akkor következett be, amikor a Maastrichti Szerződés, pontosabban az új, Európai Unióról szóló szerződés már kimondottan hivatkozott az Egyezségokmányra: azt az Európai Unióra nézve kötelező erővel ruházta fel.5 A következő, harmadik mozzanat, amely gyakorlatilag megkoronázta a törekvéseket, az Európai Unió önálló, saját Alapjogi Chartájának elfogadása, majd kötelező erővel történő felruházása volt. Emellett az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke is rögzíti, hogy az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.

Mi hát akkor a probléma, ha alapvető jogainkat akarjuk érvényesíteni? E téren több gond is felmerülhet. Egyrészt az Unió sokáig abból indult ki, hogy tagállamai többsége tud és szeret is „késsel-villával” enni. A rendszert úgy kell elképzelni, mintha egy elit étteremben a pincérnek gondot okozna, hogy rászóljon a büdös, hangoskodó vendégre, aki előbb felrakja sáros lábát az asztalra, majd ezt követően diszkréten odapiszkít alá. Az elegáns, több nyelven beszélő pincér ugyanis nem kigyúrt kidobó egy falubeli diszkóban. Emberi jogi jogsértések előfordulnak ugyan, ez tagadhatatlan – gondoljunk csak a franciaországi romák esetére vagy velük kapcsolatosan az olasz alkotmány hiányos rendelkezéseire, köztársasági elnökünk kvázi kitiltására Szlovákiából6 vagy a nyelvtörvényre – ám ezek felett az Európai Unió, igencsak visszás kompromisszumképpen, sokáig teljesen szemet hunyt. Az első nagyobb botrány az alapjogok kapcsán Jörg Haider osztrák politikus pártjának kormányra kerülését követően robbant ki. Felmerült a kérdés: vajon a szélsőséges politikus pártjának hatalmi helyzetbe kerülésével sérülnek-e a demokratikus jogok Ausztriában? Az Unió és az általa megbízott jogászbizottság megállapította, hogy lényegüket tekintve nem sérülnek. Ettől függetlenül rögzítettek egy védelmi rendszert, melyet a mai napig nem használtak a gyakorlatban. A rendszer sarokpontját jelenleg az Európai Unióról szóló szerződés manapság sokat emlegetett 7. cikke alkotja, mely szerint a Tanács és a Parlament megállapíthatja, fennáll a veszélye annak, hogy egy tagállamban súlyosan sérülnek az alapvető emberi jogok. Emellett, ha a sérelem ténylegesen bekövetkezett, megállapítható, hogy a tagállam súlyosan és tartósan megsérti az alapvető értékeket. Az illető tagállam uniós jogai felfüggeszthetőek, beleértve szavazati jogait is. Kizárásra ugyanakkor, a jelenlegi hivatalos keretek között, nincsen mód. Ez nem opció; ha a tagállam nem akar kilépni, az alapító szerződések alapján nem lehet kiléptetni.

Ami hathatósabb jogvédelmet biztosíthat az alapjogok védelmezésénél, az a tagállami jogsértéses eljárás, melynek megindítására olyan tagállami rendelkezések megalkotása esetén van lehetőség, melyek az uniós jogba ütköznek. Az uniós jogot ugyanis minden tagállamnak tiszteletben kell tartania, mert ezt vállalta belépésekor (és még mindig nem a szalvétahasználatnál járunk, csupán a villa működését elemezzük). Ebben az esetben az illető állammal szemben előbb a Bizottság, majd az Európai Bíróság jár el. Ha ezt követően sem hajlik az európai jog tiszteletben tartására, végrehajtó intézkedéseket (büntetéseket) hozhatnak vele szemben. Azt gondolom, számtalan ponton felmerülhet hazánkban az uniós jog sérelme: mint mackó a málnásban, úgy trappolunk e területen is keresztül. Így nyilvánvaló, hogy akinek a fejéből például az Erzsébet-utalvány ötlete kipattant, olyan elemi uniós ismeretekkel sem rendelkezett, melyekkel egy harmadéves joghallgató jó eséllyel már rendelkezik. Hasonló, a külföldi cégeket kirekesztő szabályozás – láttuk feljebb – állampolgárságon alapuló diszkriminációként, a belső piac legelemibb törvényeivel, az áruk szabad áramlásával és a letelepedés szabadságával szembemenve – az Unióban (EGK-ban) tilos már majd’ hatvan éve. E vulgárprimitív attitűd vonul végig újabb jogalkotási aktusaink jelentős részén – és tudjuk, van belőlük háromszáz, köztük kis híján három tucat sarkalatos törvény és egy alkotmány. Ezek miatt – mint ismeretes – eddig három eljárás indult ellenünk.

Amikor a Magyarországi Európa Társaság uniós elnökségünk kapcsán elkezdett kampányolni azzal, hogy az antidemokratikus intézkedések kihathatnak uniós elnökségünk sikerére, jómagam e felvetést félrevezetőnek gondoltam. Erre az ösztönzött, hogy korábbi nézetem szerint az Európai Unió rendszere a jelenlegi keretek között is „zsenge”, az Alapjogi Charta és a korábban általam leírt rendelkezések lényegüket tekintve csupán az uniós jogra és az uniós intézményekre vonatkoznak. Nem írja tehát a Charta közvetlenül az Alaptörvényt felül úgy, ahogyan bizonyos jogászok azt a sajtóban állították.7 A pincérek (uniós intézmények) kulturáltak, ez rajtunk sajnos nem segít. Ráadásul egy féldemokratikus ország is képes sikeres elnökséget szervezni. Utóbbi ugyanis „csupán” az elfogadandó szabályok hátterének megszervezésével, az ülések rendjének összeállításával és egyéb procedurális szervezési folyamatokkal van kapcsolatban.

Amivel viszont nem számoltam, az az a mozzanat, hogy az Unió egy újfajta támadási felületet teremtett: a Kohéziós Alap zárolását. E téren a jobboldali sajtónak részben igaza van: gazdasági alapon még számtalan tagállam ellen fel lehetne lépni, nem feltétlenül a mi mutatóink a legrosszabbak. Példának okáért az olasz állam is csődközelben van, a görögökről nem is beszélve stb. Azt hiszem, az EU szempontjából a fellépés két előnyt is jelent: egyrészt példát akartak statuálni a legantipatikusabb és legagresszívabban csámcsogó országgal: így jár, aki a gazdasági szabályokat nem tartja be, és még köpköd is mellette. Másrészt viszont a háttérben ott lappang a fentebb említett 7. cikk alkalmazásának elkerülésére vonatkozó igény. Ne szépítsük: született egy gazdasági színezetű politikai döntés azért, mert féltek és félnek: a tagállamok egy része önös érdekből – hiszen sokaknak van vaj a fején – nem támogatná a 7. cikk alkalmazását. Nem azért, mert minket demokratikusnak gondolnak. Azért nem támogatnák, mert ezáltal magukkal szemben is felületet nyithatnának. Álláspontom szerint egyébként már régen megnyílt az út Magyarországgal szemben a 7. cikk szerinti eljárások egyikének megindítására – demokráciánk ugyanis nem pusztán sérült vagy veszélyeztetett, hanem megszűnt létezni. A fékek és egyensúlyok rendszere, a biztonságot és kontinuitást nyújtó közjogi szabályok eltűntek, a gyakorlati megoldások szintjén tömegesen vannak átpolitizált hatalmi játszmák.8 Néhány aggasztó jogszabály-módosítás – például azon jog megvonása az emberektől, hogy alkotmányellenes jogszabályok esetén bárki utólagos normakontrollt kérjen az Alkotmánybíróságtól (actio popularis), vagy a választási határok „átírogatása” – már önmagában megalapozna egyfajta veszélyt, amely a cikk alkalmazásához szükséges.

A kormány EU-nak adott válaszai (a „szovjetuniózás”) kapcsán látni kell, hogy az antidemokratikus elveknek, az „idegenszívűzésnek”, a mások autoriter módon történő legyaloglásának nagy hagyományai vannak hazánkban. Hasonló a helyzet az „idegenek” és külföldiek ellen irányuló kampánnyal is. Számomra az 1848-as forradalom nagyszerű haladó szemlélete mellett erről is szól: nem pusztán az iga lerázásáról, hanem egy olyan rendszer elutasításáról, amely együtt járt a nemzetköziséggel, a kozmopolita multikulturalizmussal, az „idegenek” tömeges jelenlétével. Az utóbbiak által felépült egy világváros és egy jól működő, nemzetközi szinten is jelentős és érdekes társadalom, de a „kuruckodás” szempontjából ez lényegtelen. Manapság arról sem szeretünk tudomást venni, hogy kultúránk meghatározó része – szerencsére – számtalan külföldi hatás által inspirált. Nézzük meg művészeink, építészeink életútját, származását – mellettük ráadásul hány külföldi dolgozott Budapesten azért, hogy olyan legyen, amilyen. Nagyjaink egy része nem is beszélt magyarul. Mások pedig sok nyelven értettek.9 Trianon legnagyobb tragédiája a hirtelen hazájukból kint rekedt magyarokon túl az volt, hogy „színmagyar” államot akart létrehozni. Láttuk, ez az attitűd a második világháború alatt hova vezetett. Az „idegeneket” mindig lehetett arra használni, hogy saját bűneinket rájuk aggassuk, és – csakugyan, ahogyan Kertész Ákos írta – soha ne nézzünk tükörbe és szembe a saját hibáinkkal. 1956 nemes törekvése az ismételt külső elnyomással újra az idegenellenes érzelmekre erősített rá. Jelenleg ott tartunk, hogy értelmes és jóravaló hallgatóim is iszlámveszélyről írnak egy olyan államban, ahol szinte nincsenek is muszlimok.10

Emellett ráadásul az egyén „koordinálatlansága”, a magyar lelkek szertelen mivolta amint önálló életre kelt és szabadságot kapott a történelem során, előbb egymás ellen irányult, majd azért, hogy legalább „fapados” rendet fenntartson, kiválasztott egy autoriter „uralkodót”. Milyen volt a császár? Milyen Horthy? Milyen volt Rákosi? Milyen volt Kádár? És egyébként milyen reflexekre játszott rá annak idején Gyurcsány Ferenc is? És most Orbán Viktor? És miért menetelnek annyian most is a kormány mellett? Azt gondolom, alapvetően azért, mert mi egy olyan nemzet vagyunk, amelyik együttműködni nem szeret még a szomszéddal sem, nem hogy szomszéd államokkal, a saját helyzetét a világban alapvetően félrepozicionálja, és lehetőség szerint erőből próbál alacsony hatásfokkal működő, az egyéni kezdeményezéseket teljesen lefojtó rendszereket alkotni – kicsiben és nagyban is igaz ez. Milyenek a politikusaink? Vajon ők a legméltóbbak az ország vezetésére? És milyen az egyetemi tanáraink-oktatóink jelentős hányada? Kiszolgálnának-e bármilyen rezsimet? Mert tulajdonképpen ezt teszik és tették a múltban is. És tényleg igaz az, hogy ha valaki az üzleti szférában leül egy helyre, robotként kiirtja magából az önálló gondolatokat, és tíz évig ott marad, előbbre jut, mint a tehetségesebbek? Ha valaki létre akar hozni mifelénk valamit, tényleg hiénaként szállnak rá és próbálják lerántani a földre? Vajon a társadalom által is generált módon, a kultúránkból táplálkozva, tényleg szándékosan kontraproduktívan vannak felépítve ezek a rendszerek? Azt gondolom, a válasz igen. Azt is gondolom, hogy ez a mi kulturális deficitünk, amelynek egyik végpontja nemzetközi jogi viselkedésünk, a másik pedig az egyén – az egyén, aki gárdistaként Borsodból feljön tüntetni, mert ezt látja megoldásnak. A sokak által „történelemmel nem rendelkező rágógumi-társadalomként” aposztrofált, ám valamiért mégiscsak a világ vezető hatalmaként elismert Egyesült Államoknak több mint kétszáz éves az alkotmánya (1787-ben fogadták el), és a reformoktól eltekintve senkinek nem jutott eszébe, hogy gyökereit érintve hozzányúljon vagy eltörölje. Ha ez bekövetkezne, pláne egyoldalúan, a szakmai érvek és a társadalom megkérdezése nélkül, hatalmas felháborodást váltana ki – de leginkább be sem következhetne. Nálunk viszont a közvélemény-kutatásokból kiderül: még mindig messze a kormánypárt legnépszerűbb – azért, mert a „mi” társadalmi „értékeinket” képviseli – több száz kétes „jogalkotási termékkel” a háta mögött is.

Vörös Imre a bevezetőben említett cikkében bizakodó: azt állítja, egy jövőbeni kormány még visszaállíthatja a biztonságot és az alkotmányos rendet. Jómagam korántsem vagyok ennyire derűlátó. Az Alkotmánybíróság erősebb fellépése vagy a jövendő, „csattogó bakancsokat” követő parlament csakis „kulturálatlan”, valamilyen „irreguláris” vagy legalábbis szokatlan módon, furcsa bakugrásokkal tehet majd rendet. Ez pedig nagy baj, ugyanis nem a késsel-villával történő étkezés felé visz minket. Az étterem akkor átmeneti felújítás miatt zárva tart majd. Köszönhetően azonban az új választójogi rendszernek és a kormányt támogató tömegnek, akik e rendszert alapjaiban megfelelőnek találják, ráadásul még ennek sem lehetne a pontos időpontját megjósolni. Addig viszont hallgatjuk a csámcsogást és büfögést. Esetleg menjünk át másik asztalhoz. Ez az étterem sem a régi már.

¹ Vörös Imre: Államcsínytevők – Az új közjogi rendszer alkotmányosságáról, HVG, 2012/10. szám

² A Római Szereződés volt 7. cikke szerint „E szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.”

³ Lásd ugyanott a 119. cikket.

⁴ Vö. Magyar Gábor–Magyar György: Dackorszak. Miért nem hajtunk végre strasbourgi ítéleteket? ÉS, 2012/17. szám, ápr. 27.; Helsinki Bizottság: Strasbourgnak is beintene a kétharmad. HVG, http://helsinkifigyelo.hvg.hu/2012/04/24/strasbourgnak-is-beintene-a-ketharmad

⁵ Lásd az EUSz F. cikkét, mely szerint „Az Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én Rómában aláírt európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek.”

⁶ Itt jelezném, hogy az ügyben nem értek egyet a mára már elkészült előzetes főtanácsnoki véleménnyel, mely e gyakorlatot legalizálná, ez ugyanis nézetem szerint alapvetően ellentétes az európai eszmékkel.

⁷ E helyütt például Kolláth Györgyre gondolok, akinek bizonyos nyilatkozatai – számomra legalábbis – a Charta hasonló értelmezését sugallhatják.

⁸ Érdekes, hogy a magyar emberek többségének demokráciaképe mennyire egyszerű. Számtalanszor hallhatjuk például azt az érvet, hogy demokrácia van, mert mindenki kimondhatja a véleményét. Szeretnék rámutatni arra a tényre, hogy a kommunizmus utolsó évtizedeiben is szűk körben ugyan, de ki lehetett mondani azt a bizonyos „véleményt”. Gondoljunk csak Hofi poénjaira, vagy érdemes kezünkbe venni egy nyolcvanas évekbeli tudományos/irodalmi folyóiratot – ugyanakkor a gyülekezési és egyéb jogok terén e nagy szabadság érdekes módon mégsem érvényesült. A reflexek jelenleg nagyban hasonlítanak az akkori állapotokhoz. A rendszerváltást megelőző alkotmányunkban is megtalálhatóak voltak a vonatkozó passzusok („garanciák”): „54. §(1) A Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát.

(2) A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.

55. §(1) A Magyar Népköztársaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot.

(2) Az állam e jogok érvényesítésére a dolgozók rendelkezésére bocsátja a szükséges anyagi eszközöket.”

⁹ Ehhez képest a statisztikák szerint jelenleg Magyarországon a legsiralmasabb a helyzet az EU-ban, 19 százalék az idegen nyelvet beszélők aránya, vö. Láncos Petra Lea: A nyelvi sokszínűség jogi és gazdasági szempontjai az Európai Unióban, Külgazdaság, 2011/11–12  és 2012/1–2. szám, jogi melléklet.

¹⁰ Jómagam hónapokon keresztül Brooklynban, Borough Park ortodox zsidó negyede mellett laktam együtt egy muszlim, szaud-arábiai fiúval. Látványos volt, hogy a két kultúra milyen jól megfér egymással, leginkább azért, mert az emberek nem a másik szidalmazásával voltak elfoglalva, hanem a saját életükkel.