Kategória: Álompolgár

Van az Egyesült Államokban egy nagyon érdekes intézményhálózat, amivel más országokban még sosem találkoztam (de ha valaki tud hasonlót, megköszönöm, ha megosztja velem). Ez az elnöki könyvtár és múzeum – Presidential Library and Museum, – melyből 15 található az országban, a Nemzeti Archívum kezelésében. Hertber Hoover volt az első elnök, akinek ilyet létesítettek, és az utána következő összes 20. és 21. századi elnöknek van (vagy épp épül) ilyen intézménye. Ezeket az elnöki hivatal lejárta után építik, általában az adott elnök szülővárosában vagy korábbi meghatározó lakóhelyén. Barack Obama könyvtárát mintegy másfél éve kezdték építeni, 2025-re tervezik a megnyitót. (Trumpéról nincs hír, egyelőre csak egy honlapja van – építkezésnek, terveknek egyelőre semmi nyoma.)

Egy-egy ilyen múzeum három fő funkcióval bír. Egyrészt bemutatja az elnök és családja életútját – személyes tárgyakon, naplóbejegyzéseken, fotókon, videókon keresztül. Másrészt, a könyvtárnak van egy levéltár-könyvtár funkciója, ami a kutatók munkáját segíti. Harmadrészt azonban, a múlt bemutatásán mindegyik intézmény felvállal valamit a jelen és a jövő érdekében. George W. Bush dallasi könyvtárában “elnökképző” programokat tartanak iskolásoknak: ki lehet próbálni az egyes elnöki jogköröket a “gyakorlatban”, olyannyira, hogy még az ún. Situation Room másolatát is megépítették, hogy szimulált helyzetekben az érdeklődők kipróbálhassák, hogyan nézhet ki a politika ebben vagy abban a szituációban és ők milyen elnökök lennének. Édesapja, George H. W. Bush könyvtárában az állampolgári ismeretek fejlesztését és terjesztését segítő programok vannak. A Carter elnök által létrehozott Carter Center (ami ugyan részben önálló intézmény, de vannak kapcsolódási pontjai a Carter Library-vel) például demokráciafejlesztés, választási megfigyelés, demokráciaépítés témakörben lett nagyon is fontos intézmény. John F. Kennedy könyvtárában az űrkutatás és a polgárjogi témakör van középpontban (bár az első elnökjelölti tévévita stúdiómásolatát is körbe lehet járni)[1], a Clinton Library pedig – hasonlóképp Bush 43-hoz – az elnöki hivatalhoz viszi közelebb a látogatókat. Más-más témák és más-más programok segítségével, de mindegyik intézményben kaphat valamit az állampolgár, azon túl is, hogy megtudjuk milyen pizsamában feküdt az elnök, amikor ez vagy az történt, vagy megnézhessünk néhány privát fotót arról, milyen vidám fickó is volt akkor, amikor.

Az elnöki könyvtár a távozó elnök (utolsó) nagy projektje – kitalálni, hogy milyen legyen, hol épüljön, miből (ezt ugyanis nem az állam állja, adományokat kell felhajtani hozzá), és mi legyen majd benne, ha megépül. Ezt persze nem egyedül az elnök intézi – ehhez is kialakít magának egy csapatot, tanácsadók és szervezők segítik ebben, de a végeredmény azért nagyrészt őt (vagy ha már nem él, amikor ez készül, akkor a helyette rendszerint ezen dolgozó családtagokat) minősíti. (Ahogy persze a csapat is – egyszer majd ennek is a végére járunk, hogy miért érdemes erre is figyelnünk.)

Tűnhet ez magamutogatásnak, nagyzolásnak, egyfajta személyi kultusznak – még életedben megépíteni a saját múzeumodat. Vagy nézhetjük úgy is, hogy a hatalom nemcsak lehetőség, nemcsak hozzáférés, nemcsak parancsnoki pozíció – hanem szolgálat is, ami kötelez. A volt elnökök (már akik ugye nyilatkozni tudtak, mert túlélték hivatalukat) mind valamilyen módon kihangsúlyozták – interjúban, memoárban, levélben vagy beszédben, – hogy mennyire hálásak az amerikai választóknak, amiért ezt a különleges bizalmat és kiváltságot, hogy elnökök lehettek megkapták, és szeretnének ebből valamit visszaadni a polgároknak. Hogy mit tanultak az elnökségből, vagy épp mit tartanak fontosnak az amerikai közösség számára.

Ebből persze nem feltétlen az a tanulság, hogy a volt magyar miniszterelnökök vagy köztársasági elnökök szülővárosaiban hasonló intézményeket kellene alapítani. (Bár egyébként, miért is ne, ha abba érdemi tartalom is kerül, azaz több mint üres kiállítás bizonyítványokról, érettségi öltönyökről meg családi fotóalbumokról.) Számomra az elnöki könyvtárak azt üzenik, hogy így is lehet gondolkodni közhivatalról. Hogy érdemes lenne változtatnunk azon, miképp gondolkodunk a hatalomról, a vezető tisztségekről. Hogy vannak-e elvárásaink az azokat betöltőkkel szemben, vagy inkább azt gondoljuk, hogy a világ már csak ilyen, a hatalmas uralkodik, a többiek elviselik. Hogy meggondoljuk, ki kinek a szolgálja: elszámolással és felelősséggel mi tartozunk nekik, vagy ők nekünk. Hogy meghatódunk-e attól, ha a polgármester visszaigazolja az ismeretségünket a Facebookon, vagy azt tartjuk-e inkább fontosnak, hogy tisztességesen tájékoztasson minket az önkormányzat működéséről. Hogy azt gondoljuk-e, hogy aki politikus, ha egyszer kormányra kerül, úgyis azt csinál, amit akar, vagy inkább arról gondolkodunk, hogy mindenféle módon és eszközzel megpróbáljuk megakadályozni, hogy bárkinek bármikor túlhatalma, egyeduralma legyen. (Aki ebben érdekelt, annak érdekes olvasmány lehet például a Föderalista.)

Ez az apró szemléletbeli váltás elengedhetetlen egy demokratikus, polgári társadalomhoz. Hogy magától értetődő, hogy a cím, a megbízás, a hivatal, a hatalom nem jár, hanem azért meg kell dolgozni, és akármilyen magas pozícióban vagy is, az mindenek előtt szolgálat és felelősség, nem pedig feudális, elvitathatatlan uralkodás. És ez csak addig tűnik naiv idealizmusnak, amíg nem kezdjük el sokan így gondolni, és nem szerzünk érvényt neki.

---

[1] Aki Bostonban jár, semmiképp se hagyja ki ezt a látogatást. És ha bejárta a JFK Libraryt, akkor menjen át mindenképp a szomszédos Edward M. Kennedy Institute-ba is, melyet még szenátor öccse építtetett, benne az amerikai Szenátus üléstermének másolatával, hogy a közösségi döntéshozatalra, képviseletre, jogalkotásra kíváncsi érdeklődők autentikus helyzetben lehessen próbálhassák ki saját maguk, hogyan is működik a törvényhozás a gyakorlatban.

Az emeritus pápa halála kapcsán minden nekrológ megemlítette, hogy XVI. Benedek két év híján hat évszázada az első pápa, aki lemondott a pápai trónról. Lemondásának valószínűsíthető okaként rendszerint a katolikus egyházat világszerte, illetve szűkebb hivatalát, a Vatikánt érintő botrányokat szokás emlegetni, bár a hivatalos indokolás szerint romló egészségi állapota miatt távozott az egyház éléről. Nem is fogom ezt találgatni, melyik mennyire játszhatott szerepet, ha egyáltalán, mert számomra – úgy is, mint politológus, úgyis, mint a közhatalom intézményrendszere iránt érdeklődő állampolgár – nem az ok az érdekes, hanem a lemondás maga. Ami az én olvasatomban egy már-már forradalmi újítás egy két évezredes politikai-hatalmi gépezetben. Progresszívnek is mondhatjuk, ha ezt a szót a fejlesztéssel, fejlődéssel, előrehaladással azonosítjuk, és nem a mostanában használt progresszív-woke-PC-inkluzív akármiként értjük.

A hatalmat elveszíteni kifejezetten embert próbáló dolog. Még akkor is megviseli az embert, ha kifuthatta magát, vagy ahogy manapság mondjuk, kimaxolhatta a hivatalát. Bill Clinton depresszióba zuhant, amikor 8 év után véget ért az elnöksége, és ezzel lényegében a politikai karrierje is. (Manapság már nem divat, ami a 18-19. században, sőt még a 20. század elején is előfordult, hogy egy volt elnök egy másik politikai tisztséget betöltsön. Az USA 6. elnöke, John Quincy Adams 1825-29 között volt elnök, majd némi kihagyást követően, 1831-től 17 évig, 1848-ig a Képviselőház tagja volt, sőt, 1833-ban Massachusetts kormányzóságáért is indult, de csak második lett, így maradt képviselő. Vagy ott van William Howard Taft 4 évig, aki 1909-1913 között elnök, majd 1921-től haláláig, 1930-ig a Legfelső Bíróság főbírója volt.) Clintonnak persze extra kihívás volt, hogy feleségének, Hillary Rodham Clintonnak pont akkor indult az önálló országos politikai karrierje, amikor az övé véget ért, és hát egy volt elnököt már nemigen keresnek, míg egy hivatalban lévő szenátor fontos ember. Sokan mesélték, hogy akkoriban nehéz volt Hillaryt elérni otthon telefonon – rendszerint ugyanis Bill vette fel a kagylót, aki bárkivel bármiről elbeszélgetett (végre valakivel lehet érdemi dolgokról), míg a vonal másik végén lévő csak állt egyik lábáról a másikra, hogy hogyan is lehetne lepattintatni egy volt elnököt, bocs, nem téged hívtalak, elnök úr, esetleg a szenátor asszony nincs a közelben? Inkább mindenki hamar leszokott arról, hogy azon a számon keresse Hillary Clintont.

Na szóval, talán el tudjuk képzelni, hogy ha a hatalmat elveszíteni még akkor is ennyire nehéz, ha mindent elértél, amit csak lehet, akkor micsoda elszántság, erő és önfegyelem kell ahhoz, hogy valaki ezt önszántából és időközben tegye meg, vessen véget annak, ami tarthatna még. Itt most persze egyből felvetheti bárki, hogy azért ez nem olyan nagy dolog, miniszterelnökök is mondanak le nem egyszer, nem várják ki az új választást. No igen, de ez mégsem jó hasonlat. Egy miniszterelnök ugyanis sokkal kisebb kockázatot vállal – hiszen a parlamentarizmus logikája szerint nem kizárt, hogy még visszatérhet a hatalomba. A parlamentáris demokráciákban ráadásul a term limit szabályát sem szokás használni (ez a hivatali idő korlátozása, hogy legfeljebb hány alkalommal töltheti be egy személy az adott tisztséget), ami ugyancsak egy akadállyal kevesebb a visszatéréshez – és eggyel több indok amellett, hogy miért sokkal könnyebb egy ilyen helyzetben lemondani (arra a kis időre, amíg majd újraválasztják az embert).

Amikor XVI. Benedek lemondott, mindenki azt találgatta, hogy vajon mi lehet az oka, milyen felelősségrevonást akar megúszni, milyen botrány lehet emögött. (Megvallom, nem teljesen értem, hogy milyen felelősséget nem vállalt, vagy felelősségrevonást úszott meg, hiszen a Vatikánban nincs impeachment, nem lehet csak úgy eljárni a trónon ülő pápa ellen.) Nem állítom persze, hogy a távozás oka nem érdekes kérdés, de azt gondolom, hogy méltatlanul keveset beszéltek a lemondás mint politikai, vezetői precedens jelentőségéről.

Talán csak Richard Nixon tudhatta volna, mit érezhetett XVI. Benedek a lemondás előtt. Hogy milyen érzés, milyen belső harc és feszültség lehet amögött, amikor az ember lemond egy olyan hatalomról, amit – tudja – soha többé nem szerezhet vissza. (Nem véletlen, hogy az amerikai elnökök nem mondanak le. Nixon se tette volna, ha nem teszik számára egyértelművé legközelebbi politikai szövetségesei, hogy kénytelenek lesznek megszavazni a vádindítványt, és bizony annak az eljárásnak alighanem az lesz a vége, hogy megfosztják a hivatalától. Ezt a teljes ellehetetlenülést nem akarta bevárni, inkább végül – több hónapos politikai agónia után – lemondott.) Biztos lettek volna még Benedeknek tervei a pápai hivatalával valamit másképp, jobban csinálni, hátha akkor másképp alakul – és ennek mind egyik pillanatról a másikra véget kellett vetni.

Ez persze csak az emberi dráma része, de mi ebben a progresszív, mondhatná-kérdezhetné bárki. Nos, ha vezetők emlékiratait, visszanéző interjúit olvassa az ember, szinte mindig szembejön egy fontos kérdés: hogy hogyan lehet felkészülni egy olyan felelősségteljes vezetői feladatra, amit még nem csináltál, kitől tudsz tanulni, tanácsot kérni, és számíthatsz-e az elődökre. Közismert, hogy a még élő amerikai elnökök időről időre találkoznak, kapcsolatban vannak egymással (majd írok a Presidents’ Club-ról is nemsokára), fontos döntések előtt vagy éppen váratlan események idején tájékoztatja a hivatalban lévő elnök az elődeit, adott esetben feladatokat is bíz rájuk. (Gondolta volna bárki, hogy a demokrata Clintont, amikor elvesztette a képviselőházi többségét, a republikánus Reagan és kabinetfőnöke egyaránt tanácsokkal látta el arról, hogy lehet politikailag túlélni egy ilyen helyzetet?) Nincs elnök, aki ne említené, mennyire más olyan embertől tanácsot kérni vagy csak megvitatni vele egy kérdést, aki szintén volt elnök, “járt az én cipőmben”, ahogy mondani szokás. De egy pápa kihez fordulhat? Amíg bíboros, nem mehet oda a pápához azzal, hogy “Szentatyám, nem kizárt, hogy ha te meghalsz, én leszek a következő, na most az merült fel bennem, hogy szerinted ha az van, hogy…”. Ilyet nyilván nem lehet. Vagyis, amíg nem vagy pápa, nem kérdezhetsz, ha meg már pápa vagy, már nincs kit, hiszen ezért lettél te a pápa, mert már nincs kit.

Sokszor halljuk, hogy valaki született vezető – de ilyen nincs. Ezt is csak tanulni kell, mint minden mást az életben, és ebben a tanulásban nagy segítség, ha van előttünk példa. Ennél már csak az a nagyobb segítség, ha ez a példa akkor is ott van, amikor már te magad vezető vagy. Benedek pápa lemondásával ezt az egyébként semmilyen más módon el nem érhető segítséget, támaszt adta meg utódjának. Biztosította Ferenc pápának, hogy legyen valaki, aki “járt az ő cipőjében”, esetünkben horda azt a talárt és gyűrűt, ami ezt a hatalmas vezetői felelősséget rakja egy emberre.

Nem kizárt, hogy ez a Benedek által teremtett precedens egyhamar szokássá válik. Ferenc pápa aláírt egy lemondónyilatkozatot, ami szerint ha olyan egészségi állapotba kerül, ami lehetetlenné teszi hivatala ellátást, lemond, hogy új pápát lehessen választani. De azt sem zárja ki semmi, hogy ezt a lemondást egy adott ponton ő maga teszi meg, és nem ezt a 2013-ban aláírt nyilatkozatot kell elővenni. Nem érdemes most erről találgatni. Annyi azonban bizonyos, hogy az ilyen egyedi, precedensértékű példák nagyon erősen tudnak hatni. Az amerikai alkotmány egészen 1951-ig nem írt elő semmilyen term limit-szabályt az elnöki hivatal kapcsán. Ezt csak a 23. alkotmánykiegészítéssel iktatták be, két elnöki ciklust engedélyezve bárkinek. Ilyen írott szabály korábban nem volt, mert nem volt rá szükség:  Washington elnök ugyanis második ciklusa lejártakor maga jelezte, hogy többet nem kíván indulni (pedig kapacitálták rendesen), mondván, nem kéne királyságot csinálni az elnökségből, nem lenne szerencsés, ha valaki egy évtizedig töltené be a tisztséget. Márpedig, ha Washington nem tette, nyilván más sem tehette. Nem azért, mert a törvény tiltotta, hanem mert nem volt szokás, és azért nem volt szokás, mert Washington nem így csinálta. Pedig voltak két ciklusos elnökök utána, de senki nem merte ezt a washingtoni precedenst semmibe venni; egészen Franklin Delano Rooseveltig, aki 1940-ben – sokak, még saját támogatói legnagyobb megdöbbenésére is – harmadszor is jelöltette magát elnöknek. (A negyedik már nem okozott különösebb gondot, akkor már háborúban állt az ország, és olyankor nem cserélünk vezért, mondták.) FDR halála után azonban arra jutott az akkori politikai-értelmiségi elit, hogy nem biztos, hogy még egyszer ilyen szerencséjük lesz, hogy egy FDR-kaliberű ember lesz négyszer elnök. Lehet rosszabb is – gondolták, és inkább beiktatták az alkotmányba a term limitet.

A pápaság itt még persze nem tart – de XVI. Benedek lemondása mégiscsak azt mutatja, hogy a korlátlan és végtelen hatalom is lehet korlátozott és véges, ha a hatalom birtokosa megérti ennek jelentőségét és felvállalja a felelősségét. És ha ez egyszer kiderül, akkor ez a lépés már utána következő hatalmast is korlátozni fogja.

Ünnepek nélkül rém unalmas lenne az életünk; ezt persze pont ilyenkor, az évnek ennek a szakában – advent utolsó vasárnapján, Hanuka első napján – nem kell magyarázni. Az ünnep mindig valami más, különleges, nem hétköznapi, nem a megszokott. Ünnepelhetünk megemlékezés okán vagy egy elismerésre méltó teljesítményt, eredményt. Betölteni a 18. születésnapot önmagában nem feltétlen teljesítmény (hacsak nem a szülőké, persze), de leérettségizni azért már valami (nekem konkrétan halálfélelmem volt az írásbelik előtt, így máig mélyen együttérzek az aktuális érintettekkel). Az ünnep tehát az életünk része.

Mi lehet egy ország, egy politikai közösség ünnepének alapja? Aligha más, mint bárnely családé: megemlékezés vagy eredmény, teljesítmény elismerése. Nekünk Magyarországon leginkább az elsőből jut: megemlékezünk dicsőséges elbukott forradalmainkról (március 15, október 23) meg az államalapításról (augusztus 20); kisebb felhajtással ugyan, de emlékezünk a kommunizmus áldozataira (február 25), a holokauszt áldozataira (április 16 és augusztus 2), a trianoni szerződés aláírására és a nemzeti összetartozásra (június 4), az aradi vértanúkra (október 6), valamint az 1956-os forradalom leverésére (november 4). Csak így, emlékezetből összeírtam most gyorsan azokat, amik leginkább benne vannak a köztudatban (és amik kapcsán évről évre nyomasztó és egyben közepesen unalmas iskolai előadásokat kell tartani, ha iskolaidőre esnek). Közepesen nyomasztó felsorolás. Oké, augusztus 20 végül is tekinthető sikersztorinak, és október 23-át is nézhetjük úgy, mint a III. Köztársaság kikiáltásának ünnepét, bár emlékeim szerint az iskolarádiókban és köztéri megemlékezéseken sose Szűrös Mátyást szokták bejátszani 1989-ből, hanem Nagy Imrét 1956-ból. Amit mondani akarok, az az, hogy emellé a sok, nagyrészt nyomasztó, a régen tépő balsorsot évről évre újraélhetővé tevő megemlékezés mellé nem sikerült olyanokat kialakítanunk, amik rólunk szólnak. Legfeljebb a falunap, ha van bennünk bármilyen lokálpatrióta érzés.

Ezért aztán én irígykedve nézem az Egyesült Államok elnöki beiktatásait. Szokták mondani, hogy a választás a demokrácia ünnepe, pedig dehogy. Az persze fontos, hogy elmondhatjuk, mit gondolunk az ország, vagy a település jövőjéről, milyen programot támogatunk, kit választunk vagy épp ki ellen szavazunk. De ez nem ünnep, ez maga a demokrácia (ha ez tisztességes és valódi választás, ezt azért fontos idetenni, mert hiszen régóta tudjuk, hogy egyetlen rendszert sem a választás puszta ténye tesz demokratikussá). Az ünnep szerintem ott kezdődik, amikor a demokrácia egy másik lényegi vonása, a békés, erőszakmentes, szabályok mentén rögzített hatalomváltás megtörténik. Nem fogom most végigvenni, hogy a demokrácia jelentése és tartalma hogyan változott az évezredek során, hogy mik a modern demokrácia jellemzői, a demokrácia/nem-demokrácia vitába se akarok most belemenni, csak egyetlen, lényegi vonását akarom kicsit körbejárni: nevezetesen, hogy a túlélés garantált.

***

Messziről indítok, de érteni fogjátok. A kortárs politikatudomány egyik legdivatosabb, legtöbbet tárgyalt kérdése a demokrácia visszaszorulása, az autoriter tendenciák erősödése, a hibrid rezsimek, választási autokráciák és technokrata elitizmus térnyerése. Miközben sokat gondolkodunk azon, hogy miképp lehetne a demokrácia társadalmi támogatottságát növelni, stabilabb, beágyazottabb, az állampolgárok védelmére méltó rendszert kialakítani, érdemes lenne az érme másik oldalát is megnézni. Talán nemcsak úgy lehet megvédeni egy demokráciát, ha a démosz kritikus tömege támogatja és védelmezi, hanem ha emellett a hatalmon lévők is tudják, jobb nekik a demokráciában, mint azon kívül.

Amikor az unokaöcséim és unokahugaim elérték a togyogós-járós korszakukat, amint elkezdődött a fűtési szezon, Anyukám odavitte az épp aktuális unokát a cserépkályhához, és a már nem forró, de még nem is langyos, kellően meleg kályhacsempéhez hozzátette a kis gyerektenyért – nemcsak hozzáérintette egy pillanatra, hanem rátette a kis kezét, hogy érezze, a kályha meleg, és mondta is rögtön, mutatóujját figyelmeztetően ingatva: vigyázz, a kályha meleg! (Egyikük, irtó helyesen, hetekkel később is mindig felemelt mutatóujjaj, halál komoly pofázmánnyal utánozta a nagyanyját, akárhányszor a kályha közelébe ért.) Amikor kamaszként ennek először szemtanúja voltam, eléggé felháborítónak tartottam ezt a megoldást, és ezt persze azonnal szóvá is tettem, hogy hogy lehet ilyet csinálni. Visszakérdezett: miért, szerinted ti hogyan tanultátok meg? Elmagyaráztam nektek másfél éves korotokban, hogy óvatosan közlekedjetek a kályha mellett, mert forró? Elzártam kordonnal, hogy véletlenül se érhessetek a közelébe? Megmutattam nektek is, hogy milyen, amikor meleg.

A demokrácia legkomolyabb értéke a hatalmon lévő számára minden bizonnyal abban van, hogy biztos lehet abban, hogy ugyan nem marad örökké hatalmon, de garantáltan túlélheti bukását, együtt maradhat családtagjaival, és – hacsak törvénytelenséget nem követett el, amiért később bíróság elé állíthatják, mint mostanában a francia elnököket már-már menetrendszerűen szokás kampányfinanszírozási dolgaik miatt – vagyonát és személyi szabadságát élvezheti a hatalom nélkül töltött éveiben is. És ez, lássuk be, nem is olyan kis dolog. Kadhafi egy vízelvezető betoncsőben bújkált, Ceausescu stoppal próbált meglépni, és a híradások szerint a 2020. augusztusi tiltakozás idején Lukasenkának is első dolga volt a kormánygéppel török földre szállítatni a családot. Tudom, persze, most mondhatjátok, hogy Brezsnyev ágyban-párnák közt halt meg, Honecker és Pinochet is nagyrészt megúszták, és még sorolhatnánk napestig a neveket.

De ha a hatalmat nem demokratikusan szerzed vagy tartod meg, soha nem lehetsz biztos abban, hogy valaki nem akarja majd ugyanígy elvenni tőled. Ha tisztességes és versengő választás van, akkor ismert kihívóid vannak, és tudod azt is, hogy milyen úton, milyen szabályok mentén, milyen eljárásban fog eldőlni, hogy melyikőtök nyer. Ha viszont ez nincs, akkor mindazok, akik szintén hatalomra akarnak jutni, rá fognak jönni, hogy egyéb eljárás híján fizikailag kell tőled megszabadulniuk – ha nincs másképp, hát bármi áron. És ezt te is tudod. Vagyis innentől a képességeid és erőforrásaid jelentős részét arra kell majd felhasználnod, hogy kiderítsd, kik ezek, és megpróbáld ellehetetleníteni, semlegesíteni, vagy épp átmenetileg magad mellé emelni őket. Lehet, hogy mindenki félni fog tőled, de egy perc nyugtod nem lesz többé – és amint azt a történelem mutatja, az így kialakuló paranoia és bizalmatlanság csak egyre rosszabb és rosszabb helyzeteket teremt, míg végül tényleg valami fertelmes vég vár rád, hacsak a természet és a szervezeted meg nem előzi ezt (nem kizárva persze, hogy a természetes, vagy betegségből eredő halál valójában gondos emberi kezek beavatkozásának eredménye).

Egy demokráciában viszont mindez nincs. Biztos, hogy ott is vannak ellenségeid és ellenfeleid, de szinte száz százalékig biztos lehetsz abban, hogy a leghalálosabb fegyverük ellened legfeljebb egy sikeres kampány lesz, nem valami idegméreg. A hatalom békés átadása bizony nem magától értetődő, és amint azt a 2020-as egyesült államokbeli, vagy 2022-es brazil elnökválasztások mutatták, még egy demokráciában is megalapozottan lehet aggódniuk a választóknak amiatt, hogy demokratikusan meghozott döntésüket a hivatalban lévő vezető tiszteletben tartja-e, és engedelmeskedik-e nekik. Szerencsére mindkét esetben vagy az elnökök maguk, vagy a környezetük volt annyira épeszű, hogy végül átadták a hatalmat az őket legyőzőknek. Mindazonáltal, az emberiség történelmét ismerve, egy ilyen rendszert létrehozni és működtetni szerintem igenis komoly teljesítmény. Ha pedig teljesítmény, akkor elismerésre, ünneplésre méltó. Szerintem ezt ünneplik az amerikaiak is azokon a didergős január 20-ákon.

Már csak az a kérdés, hogy nekünk ebből mi a tanulság. Nem elsősorban az, hogy szervezzünk népünnepélyt, ha hivatalba lép az új polgármester – bár akár ez is lehet. Nekem inkább az, hogy az ilyen rendszerteljesítményt elismerő ünnepek hozzájárulhatnak a rendszer társadalmi támogatottságához. Nem állítom, hogy hiányuk automatikusan gyengíti a demokráciát, de abban biztos vagyok, hogy az ilyen megerősítő, ünneplő rituálék biztos nem ártottak volna a fiatal demokratikus rendszer társadalmi megítélésének, támogatottságának. A történelmi múlt rémes időszakairól és dicsőséges kudarcairól való megemlékezéseken túl ezért egyszer találhatnánk majd elismerésre, és ezért ünneplésre méltó pillanatokat, fordulatokat is. Például, egy versengő, tisztességes és szabad választásokat követő békés hatalomváltás megtörténtét. És ez, mint láthatjuk, nem akármi.

Idén ősszel egy demokráciáról szóló beszélgetésen vettem rész néhány kollégával, ahol többek között azt a témát jártuk körbe, hogy mi védhet meg egy demokráciát attól, hogy tönkretegyék, felszámolják. Amellett érveltem, hogy mindenféle intézményi és eljárási megoldáson túl (van jogrend, van választás, vannak a választások tisztaságát és tisztességét garantáló hatóságok és bíróságok, és így tovább), az is fontos, hogy legyenek szokásaink, ha úgy tetszik, rítusaink, amik az állampolgárok számára ezt átélhetővé teszik, legyenek ezek a hétköznapokban (mint például egy diákönkormányzat-választás), vagy kivételes, ünnepi alkalmak (választott tisztségviselő eskütétele, beiktatása). Példának az Egyesült Államok elnöki beiktatását hoztam fel, ami nemcsak egy üres ceremónia, hanem a hatalom békés átadásának (peaceful transition of power, ahogy ők mondják) jelképe, vagyis a demokrácia egyik leglényegibb, legalapvetőbb jellegzetességének megvalósulása.

No, ez a megjegyzésem nem várt hatással járt: mindkét kolléga meglepődőtt. Egyikük azon, hogy pont tőlem hall ilyeneket, aki mindig annyira hangsúlyozom az egyenlőség és állampolgári részvétel jelentőségét a képviselettel szemben. Másikuk meg azon, hogy mégis mi ünneplendő, vagy elismerésre méltó van abban, hogy választott tisztségviselők átadják egymásnak a hatalmat, a britek se rendeznek népünnepélyt, ha beköltözik egy új miniszterelnök a Downing street 10-be.

Azért én továbbra is kitartok, és pont e megjegyzések mentén tudok még jobban érvelni állításom igaza mellett. Egyrészt, mert azok az események, rítusok, amelyekre gondolok, a legritkább esetben tudnak megvalósulni állapolgárok nélkül – vagyis kell a részvétel ahhoz, hogy ezek megtörténhessenek, és ez a részvétel nem puszta nézőközönség-létet jelent az állampolgár számára. Másrészt, lehet, hogy az angolok tényleg nem ünneplik a napjainkban nagyon is gyakori miniszterelnök-váltások miatti ki-beköltözéseket, amik miatt az említett épület inkább hasonlít már egy valóságshow stúdióházára, ahol a ki- és beszavazások eredményeképpen folyton hurcolkodik valaki. Ünnepelnek mást: uralkodói beiktatást, házasságkötést, gyerekszületést, trónralépési évfordulót – mindent, ami az Egyesült Királyság államiságának szimbóluma. Történetesen ez ott nem annyira a parlament és a demokratikus intézmények, hanem – legalábbis a többség számára – a monarchia. De a rítus, az ünnep, a szimbólum ott is megvan.

Mondhatni, a rendszerváltással nőttem fel. 1980-ban születtem, és nagyjából akkor kezdtem el érdeklődni a világ dolgai iránt, amikor az átalakulás lendületet vett. A szüleink közélet iránt érdeklődő, politizáló emberek voltak, ráadásul a nicht vor den Kindern itthon csak nagyon kevés dologra volt érvényes – a politikára pont nem. Nézhettem velük a Híradót és A Hetet, ha nem kotyogtam bele, elolvashattam az újságokat, ha nem maszatoltam az olvashatatlanságig össze. Hogy mennyit értettem meg ezekből a dolgokból? Biztosan nem sokat, de azt igen, hogy itt valami rendkívüli dolog történik. Sajnos látni keveset láttam ebből személyesen, mert bármennyire is könyörögtem anyukámnak, se az 1989. júniusi újratemetésre, se a Kádár-ravatalhoz, se a köztársaság kikiáltására, se a taxisblokádra nem vitt el, holott ezeket nekem mind látni kellett volna, és elég határozottan agitáltam szegényt, hogy menjünk – ma már azért értem, hogy csak az én kíváncsiságom kielégítésére nem pakolt fel két kis- és egy nagykamaszt, hogy elvonatozzon Budapestre csak azért, mert a legkisebb úgy döntött, hogy babázás vagy rajzolgatás helyett tüntetést vagy temetést akar látni, ahol ki tudja, mi történhet. Így alakult, hogy a rendszerváltásból csak egy helyi fáklyás felvonulás erejéig kaptam személyesen, testközelben ízelítőt, az erdélyi falurombolás ellen demonstráltunk, de ebből már csak annyira emlékszem, hogy a mai Szent István – akkori Lenin – úton megyünk rengeteg emberrel az alkonyatban, és vihetek én is egy fáklyát. A tévé, rádió és írott sajtó azonban elérhető volt – egyetlen dolgot nem nézhettem meg, a Panorámának azt a különkiadását, amiben a Ceausescu-per videófelvételét mutatták be. (Azóta persze ezt az alapvető hiányosságot pótoltam, és majd írok is róla.)

Így felnőve a legfurcsább mondat számomra mindig az volt: engem nem érdekel a politika. Nem értettem (és néha még ma sem értem), hogy lehet, hogy valaki nem akar a saját sorsával, jövőjével, életével foglalkozni, hogy lehet, hogy nem érdekli, mi lesz vele 5-10 év múlva, hogyan fog élni, milyen lehetőségei és nehézségei lesznek, vagy még inkább, most milyen körülmények veszik körül, és mit lehetne, kellene változtatni. Sokan mondják, hogy ez azért van így, mert a politika korrupt, mocskos, tisztességtelen, mindenki hazudik, és csak a hatalmat akarja, bármi áron. Ez részben így is van – de nemcsak ez van. A politika olyan is, amilyenné mi tesszük, amilyenné mi hagyjuk lenni. Ezzel nem azt állítom persze, hogy minden csak rajtunk is múlik. De azt igen, hogy rajtunk is múlik. A mostanában nagyon divatos tudatosság (mindfulness) korában tehetünk azért is, hogy ne csak tudatos vásárlók, környezettudatos, testtudatos emberek, de tudatos polgárok is legyünk.

Erről fog szólni az Álompolgár. A név nagyon régóta megvan, elsőéves egyetemistaként írtam le – még kézzel, füzetbe. Ami itt lesz, az nem a siker tuti receptje, a kormánybuktatás vagy rendszerváltás menetrendje, nem a mit kell tenni megoldása. Nem agitál, nem felszólít, nem kötelez – csak ötletel, gondolkodik, esetleg sztorikat mesél, amik hátha másokat is ötletelésre, gondolkodásra, beszélgetésre ösztönöznek. Az előttünk álló fél évben a rítusok, szimbólumok politikai fontosságáról, hatásáról fogok írni, hétről hétre egy-egy írás erejéig, leginkább amerikai példákon keresztül. Nem azért, mert azt gondolnám, hogy ott van a legszuperebb demokrácia – hanem mert róluk tudok a legtöbbet, és mert azt gondolom, nagyon sokat lehet tanulni belőlük. Nem tőlük – belőlük; a saját példáikból, jó és rossz megoldásaikból, sikereikből és kudarcaikból. És, mivel a demokrácia többek között mégiscsak a közös ügyeink megvitatása, az Álompolgár minden vélemény és javaslat előtt nyitott, ér beleszólni. Így, nincs is más hátra, kezdjünk bele!