Kedves Roppant Szimpatikus Közös Közösség, és minden kedves résztvevő, aki részt vett a történelmi, Első Rezervátum Közösségtalálkozón!
Nagyon hálás vagyok, hogy sikerült a találkozónkat megszervezni, és nagyon köszönöm a sok munkát, amit beletettetek! Azoknak is köszönöm, hogy jelen voltak, akik nézőként, egy ilyen meleg napon, jelen voltak a beszélgetésen!
fotó credit: Chris Allan Tod
Ígértem anyagokat az érintett témákkal kapcsolatosan, alább egy kis lista. A jó része sajnos angolul van, Anna könyve a kivétel. Amerikáról is mondtam, hogy küldök még pár érdekesebb oldalt, és amúgy tervezek ilyen Rezervátum videót is egyszer.
Tehát:
EU
Beszéltem a Steve Peers blogjáról, ami indított egy mélyebb sorozatot az új migrációs szabályokról. Ez amúgy annyira komplex, hogy az egészet még én sem olvastam el, csak részeit, tehát ne csüggedjen senki, akinek túl mély. https://eulawanalysis.blogspot.com/search?q=The+New+EU+Asylum+Laws
Az EP választások kapcsán sztem az egyik legérdekesebb, könnyebb olvasmány a Jakab Andris egy írása a Verfassungsblogon (ami szintén egy érdekes blog). Azért tartom ezt fontosnak, mert valahol visszás, hogy EP választás van, de hát az amorf választási szabályok erre is kihathatnak (ld. pl. hazug propaganda), és valahol ezek (szerintem is) a teljes választás szabad, tiszta és fair jellegét kérdőjelezik meg: https://verfassungsblog.de/how-to-defend-the-integrity-of-the-ep-elections-against-authoritarian-member-states/
Amerikáról amúgy is akarnék beszélni a Rezervátumon (egyébként, akár a maradék témákat feldolgozhatnánk majd egy következő találkozón), alább idegyűjtöttem a mostani kedvenc kommentátoraimat, ez persze mindig változik:
A Rezervátum live streamet Heather Cox Richardson-t alapul véve szeretném megcsinálni, aki egy nagyon reflektív, kérdezős-válaszolós csatornát hozott létre, ami rendkívül jól működik. Nekem ő túl vonalas, de rendkívül értékes, ahogyan régi amerikai dolgokról tud beszélni, a jelenlegi fejlemények gyökereiről, érdemes feliratkozni rá: https://heathercoxrichardson.substack.com/
Fel vagyok iratkozva a Jean Twenge-re is, érdekel, hogy miket ír. Rá ugye azt szokták mondani hogy „kontroverzális” (ahogy valaki a Rezervétumon írta), de szeretném megkérdezni, hogy ki nem „kontroverzális” a tudományban, és ha van ilyen személy, neki mi a nagy mondása? https://substack.com/@jeanmtwenge
Végül, én most a Jonathan Sacks könyvét olvasom (Morality: Restoring the Common Good in Divided Times), erről van egy beszélgetés itt, ő az interjú után 1-2 hónappal halt sajnos meg: https://youtu.be/os2z4jbuuV4?feature=shared&t=308
Az autoriter liberalizmus veszélyt jelent az akadémiai szabadságra?
Nem csak a jobboldali támadások és a szélsőséges piacosítás jelentenek veszélyt a modern akadémiai életre – figyelmeztet Ziegler Dezső Tamás. A nem liberális hangok elnyomására törekvő hegemón liberalizmus a szemünk előtt rejtőzködve veszélyezteti azokat az alapvetéseket, amelyekre a modern akadémiai életnek épülnie kellene.
Az akadémiai szabadság ismét a hírekbe került. Míg az autoriter jobboldalról érkező támadások és a piacosítás széles körben negatívan hatnak az akadémiai szabadságra, ritkán esik szó arról, hogy a hegemón liberalizmus milyen szerepet játszik a konformista akadémiai élet megteremtésében, holott fontos kutatásaink vannak az öncenzúrázásról a nyugati tudományban. A liberalizmust a mainstream általában úgy mutatja be, mint egy jótékony, megengedő, a szabadságjogok kiterjesztését és a sokszínűséget támogató szellemi áramlatot, és a liberális mainstream ellenzőit káros illiberálisoknak és a demokráciát fenyegetőknek bélyegzik. Az általános kép azonban ennél összetettebb.
Az autoriter liberalizmus mindenkitől megköveteli az engedelmességet, aki az uralma alatt áll
Ha beszélhetünk mérsékelt és autoriter baloldalról és mérsékelt és autoriter jobboldalról, akkor beszélhetünk mérsékelt és autoriter liberalizmusról is. Ha egy autoriter politikai ideológia uralkodni akar, konformista, hegemón rendszereket akar létrehozni, kizárva azokat, akik nem értenek egyet vele, akkor a benne lévő autoriter dinamika hasonló a többi autoriter áramlathoz. Az az idő, amikor a liberalizmus az emberi jogokról, a fékekről és ellensúlyokról, a jogállamiságról szólt, elmúlt: az autoriter liberalizmus mindenkitől követeli az engedelmességet, aki az uralma alatt áll.
Viszlát pluralizmus, helló neoliberalizmus!
Bizonyos mértékig a körülményeink a kortárs liberalizmus krízisét mutatják. A liberális demokrácia éljenzése közepette elfelejtődött korábbi eszményünk: a plurális demokrácia. A tudományos életben az intellektuális pluralizmus feladása visszhangkamrák kialakulásához vezetett. Ha az autoriter liberálisok fenn akarják tartani hegemóniájukat, nem fognak olyan tudósokat alkalmazni, akik megkérdőjelezik álláspontjukat, mivel az intellektuális sokszínűség veszélyessé válik. Beszédes, hogy egy Journal of Controversial Ideas-ra (Vitatott Gondolatok Folyóirata magyarul) van szükségünk ahhoz, hogy a vitás kérdésekről értelmes vitát folytathassunk (a Journal of Controversial Ideas egy közelmúltban létesített folyóirat, melyet kimondottan azért kellett létrehozni, mert bizonyos gondolatok nem jelenhettek meg a folyóiratokban).
Patrick J. Deneen a Why liberalism failed (A liberalizmus kudarca) című könyvében a liberalizmus önző és individualista jellegét kritizálta. Láthattuk, hogyan vált az individualista, önérvényesítő tudós mintaképpé: kevesebb az együttműködés a tudományos közösségekben, és nagyobb hangsúlyt kap a személyes teljesítmény, ezáltal csökken a tudományos élet közösségi eleme. Deneen mellett Michael Wilkinson az Authoritarian Liberalism and the Transformation of Modern Europe (Autoriter liberalizmus és Európa átalakítása) című, Oxford University Pressnél megjelent könyvében kifejti, hogy a modernkori autoriter liberalizmus hogyan építette be magába a neoliberális gazdaságszabályozást, amely aláásta a demokratikus politikai közösségeket. Az akadémiai élet is ennek megfelelően változott: a magas tandíjak sokakat kizártak a tanulásból és a társadalmi emancipációból. Ez a piaci fundamentalizmus az egyetemeket üzletként értelmezi, és azt eredményezi, hogy az oktatók és tudósok jogait ugyanúgy megnyirbálják, mint a munkavállalókét a vállalatoknál, és a diákokat pedig vásárlóként (ügyfélként) kezelik.
A legtöbb ember számára értelmetlen
Ahogy a modern liberalizmus összeolvadt a kritikai tanulmányokkal, a liberalizmus értelmetlenné vált a tömegek számára, és ugyanez történt az akadémiai életben is. Ahogy Deneen fogalmaz: “míg a faji vagy szexuális identitásban gyökerező diákcsoportok igazságot követelnek, hogy teljes mértékben bekapcsolódhassanak a modern liberális társadalomba, a liberális individualizmusnak ellenálló összetartó etnikai csoportok, mint a kurdok vagy a hmongok, az üldözött vallási kisebbségek, mint a koptok, a nem városi nem-elit, mint a 4-H vezetői, és a vidéki szegények kevés figyelmet várhatnak a mai egyetemi liberálisoktól” (Deneen, 122. o.). Egy olyan akadémiai rendszer, amely kizárólag bizonyos kisebbségekre és az identitáspolitika körüli kultúrharcra helyezi a hangsúlyt, az emberek többsége számára irrelevánssá válik. Ha a hidegháborús liberalizmus feladta a racionalitás eszméjét, ahogy Samuel Moyn magyarázza, akkor a mai autoriter liberalizmus úgy kezdett működni, mint egy szekta: hitet, csodálatot és megadást vár a tudósoktól, nem pedig racionális elemzést. Az autoriter liberalizmusban a wokizmus a racionalitásról a vallásszerű hitrendszerekre és az ebből fakadó hitbuzgalomra való áttérés részévé válik.
A wokizmus egy lényeges váltás a racionális vitákról a hitvita jellegű irracionalitás felé
A hidegháborús liberalizmus örökségét vizsgálva a Liberalizmus önmaga ellen című könyvében Moyn bemutatja, hogy a népakaratot hogyan tekintik a demokrácia lehetséges veszélyének. Ebben az értelemben a liberalizmus oklofóbbá – az emberekkel és a demokráciával szemben ellenségessé – vált. Ez ösztönözte az autoriter liberálisok elitista, túlzottan magabiztos világképét és az elveikkel egyet nem értők elnyomását. Ezt az akadémiai életre alkalmazva láthatjuk, hogy ez a megközelítés hogyan torzította a társadalomtudományok bizonyos területeit. A nyugati tudományos életben ez számos tanulmányt eredményezett a populizmusról, az illiberalizmusról, a jogállamiságról és a mainstream liberális gondolkodáshoz kapcsolódó területekről (pl. LMBTQ-kérdések, gender mainstreaming). Más perspektívák azonban többé-kevésbé hiányoznak: nem liberális, nem európai hangok, konzervatív vagy baloldali nézőpontok, illetve nem mainstream vélemények (pl. posztfasizmus, a liberális demokrácia kritikája, nem mainstream feminista nézőpontok) alig jelennek meg. A liberalizmus tehát a sokféle nézetre gyakorolt dermesztő hatást: a konformizmus és az öncenzúra meghonosodott az akadémiai életben.
Az autoriter liberalizmus beágyazódott a magyar felsőoktatásba
Ahogy máshol a nyugati világban, az autoriter liberalizmus a magyar egyetemeken is visszhangkamrákat hozott létre. Az Egyesült Államokkal ellentétben azonban Magyarországon hiányzik a jelenség alapos kutatása. Ez részben az akadémiai szféra átláthatatlansága miatt lehet, de részben a Fidesz felsőoktatás és kutatás elleni támadásaira adott reakcióként is értelmezhető. Sokan úgy gondolják, hogy erkölcstelen lenne támadni a felsőoktatási és kutatási intézményeket, amikor azok már így is a kormány ostroma alatt állnak. Ennek következtében nehéz bizonyítani, hogy a liberálisok állami forrásokból finanszírozták saját kutatócsoportjaikat és központjaikat, figyelmen kívül hagyva az intézményeik érdekeit és céljait. Az átláthatóság és az elszámoltathatóság hiánya a magyar közélet más területeire is kiterjedt. A magyarországi társadalmi élet más szféráival ellentétben ugyanakkor nincs kiterjedt kutatás a tudományos életben alkalmazott álláspályázatokról, ahol a személyes kapcsolatokat és a hasonló gondolkodásmódot helyezték előtérbe a tudományos teljesítménnyel szemben. Ez komplett műhelyek működését torzíthatja, mivel a rosszul teljesítők feltétel nélkül ragaszkodnak feletteseikhez, hogy megvédjék törékeny pozíciójukat. Ráadásul, mivel a magyar liberalizmus nagyon naivan viszonyult a Nyugathoz, kiterjedt öngyarmatosítás és a saját hazájuk iránti mély megvetés jellemző sokakra. Ez a nyugati liberális értékek, köztük a neoliberális piacpolitika szinte kritikátlan elfogadásához vezet. A nyílt társadalomról és a veszélyes illiberalizmusról való beszéd így az importált identitásharcok mellett az akadémiai életben is normává vált. Orbán Viktor és a Fidesz megértette, hogy ez a mentalitás elitista és egy feltételezett erkölcsi felsőbbrendűségen alapul. A Fidesz autoriter válasza erre a jelenségre az volt, hogy megtámadta ezeket a régi struktúrákat, beleértve az akadémiai közösségeket is, ami nem segítette a pluralizmus ügyét, és a hegemóniáért vívott versenyt teremtett az autoriter jobboldal és az autoriter liberálisok között.
Orbán és a Fidesz megértette, hogy az autoriter liberális mentalitás elitista és egy feltételezett erkölcsi felsőbbrendűségre épül
Egy neoliberális utópia
Ahogy a magyar liberálisok beleszerettek a neoliberalizmusba az 1990-es évek elején, a (magas) tandíjakat normálisnak fogadták el, és az akadémiai életben egy neoliberális utópiát kezdtek el követni. Fontos megjegyezni, hogy nem a Fidesz, hanem a szocialista-liberális kormány volt az, aki a 2000-es évek elején sikertelenül javasolta a tandíj bevezetését. Ez a neoliberális mentalitás az oka annak is, hogy sok liberális tudós támogatja a mérőszámok (a tudománymetria) zsarnokságát, mivel a modernizációs elmélet idejétmúlt bűvöletében él. Személyesen is tanúja voltam annak, hogy a liberális establishmentből sokan mennyire nem tisztelték Magyarország vezető egyetemeit, amelyek 400-600 éves múltra tekintenek vissza. A liberális gondolkodás ebben a formájában a hagyományt nem értékeli, és inkább egy harcosan liberális, (pszeudo)metrián alapuló, elitista egyetemi modellt támogat, amely jobban szolgálná a fejlődést és a nyugatiasodást (modernizációt).
Ha a liberálisokat támadják, akkor csakis ők lehetnek a jók, és szükségszerűen a nem liberálisokat kell hibáztatni.
Az is bevett gyakorlattá vált, hogy az autoriter liberális világnézetet egyértelmű tudományként tálalják, és a hallgatókat a nem liberális vélemények elutasítására ösztönzik. Ennek eredményeként az autoriter liberalizmus olyan szellemi buborékokat hozott létre a magyar egyetemeken (ahogy más országokban is), ahol a hallgatók ritkán találkoztak a liberális mainstreamtől eltérő véleményekkel. A professzor szerepét félreértelmezték: a professzorok tábornokokká váltak, akik győzelemre vezették a diákokat a szellemi ellenségeik elleni háborúban; hatalmukban állt tönkretenni azoknak a karrierjét, akik nem értettek egyet velük. Egyes tudósok körül személyi kultuszok alakultak ki, másokra pedig nyomást gyakoroltak, hogy igazodjanak az autoriter liberális elvekhez. Ennek a jelenségnek a jobboldali autoritarianizmussal való kölcsönhatása figyelemre méltó, mivel a autoriter liberálisok ugyanúgy kezdték használni a biztonságiasítás eszközeit, ahogyan a Fidesz tette a menekültválság idején. Ha egy közösség az áldozat, akkor nem lehet elnyomó, nem igaz? Ha a liberálisokat támadják, akkor csakis ők lehetnek a jók, és szükségszerűen a nem liberálisokat kell hibáztatni.
Itt nem azt állítjuk, hogy a liberalizmus eredendően rossz: vannak nagyszerű eredményei. De egy befogadóbb akadémia fenntartásához vissza kell szorítanunk a liberalizmus autoriter elemeit, és vissza kell térnünk egy plurálisabb eszményhez, ahol a tudományosság nem az ideológiai indoktrinációról szól, hanem a kíváncsiságról, a vitáról és az érvelésről. És ha a jobboldali autoritarianizmust a pluralizmus felszámolása miatt bíráljuk, akkor ugyanezt a mércét kell alkalmaznunk az autoriter liberalizmusra is.
Naivitás azt gondolni, hogy a magyar kormány elnyomást elősegítő törvényeit csakis az elnyomó kormány által létrehozott jogi keretek tiszteletben tartása mellett lehetséges megváltoztatni. Nem ez az egyetlen lehetséges út, amelyen járhatunk: a „jog” ilyesfajta értelmezése valószínűleg csak még mélyebbre visz bennünket az autokratikus börtönben. Annak eldöntése, hogy egy nemzet túllépjen-e az oppresszív jogszabályain, és hogyan tegye ezt, alapvetően politikai és nem jogi kérdés. A jogászok dolga ennek megfelelően nem az, hogy doktríner, elitista alapon diszkreditálják az elérhető eszközöket. Ehelyett meg kell próbálnunk rávilágítani a különböző lehetőségekre a társadalom számára, és utakat mutatni, hogyan térhet vissza a demokratikus államok közé.
Ellentétben a széles körben elfogadott felfogással, Magyarország nem illiberális demokrácia, és nem is hibrid rezsim, hanem már egy ideje választási autokrácia. Ez azt is jelenti, hogy az állami intézmények mindegyike, vagy legalábbis nagy része „kiürült”, mert „kiüresítették”, és csak a demokrácia sajátos homlokzataként, az elnyomás elrejtésére funkcionál. Tökéletes példa erre az alkotmánybíróság: nevezhetünk-e alkotmánybíróságnak egy olyan bíróságot, amely legtöbbször a kormány kívánsága szerint jár el, ahol az Alkotmánybíróság vezetője elkezd politizálni és védi a NER rendszerét? Véleményem szerint nem: egy ilyen intézmény egy üres burok, csupán egy spanyolfal, megfelelő mögöttes tartalom nélkül. Nyugodtan meg lehetne szüntetni, semmi sem változna. A realitás az, hogy a Fidesz már felszámolta Magyarország alkotmánybíróságát, és amit magunk előtt látunk, az csupán egy volt intézmény homlokzata. Ezt a homlokzatot pedig lehet idealizálni, belelátni a demokrácia-jogállamiság foszlányait (ezt csinálja a magyar jogásztársadalom jelentős része), de ez egy értelmetlen tevékenység.
A választási autokráciákban, akárcsak Magyarországon, a választások erősen manipuláltak: az ellenzék nem tud, és nem is kap megfelelő többséget a legfontosabb törvények megváltoztatásához, sőt az esetek többségében egyáltalán nem is nyerhet. Az ellenzéki politikusok többsége erősen függ a kormány kegyeitől, sajátságos szimbiózisban él a kormánnyal. Ha igazam van, akkor az ellenzék szükségszerűen, vagy legalábbis valószínűsíthetően veszíteni fog: azt állítani, hogy matematikai esélyei vannak a győzelemre, meglehetősen rossz érv (még Kínában is van matematikai esélye az ellenzéknek a győzelemre, ez a tény azonban nem árul el semmit a rendszerről). Ha valami veszélybe sodorná a Fidesz hatalmát, a Fidesz azonnal módosítja a választási törvényeket, hogy hatalmon maradhasson. A Fidesz a legutóbbi két választáson nem tudta megszerezni a szavazatok többségét, és továbbra is kormányozhatott, mert többsége volt az Országgyűlésben, sőt, egy időben még 2/3-a is volt. Az, hogy az ellenzék nem tiltakozik ez ellen a manipuláció ellen például a választások bojkottjával, sokat elárul magáról az ellenzékünkről és a függetlenségéről is. Emellett ráadásul, ha kormányzási hatalmat is kapna az ellenzék, azzal hatékonyan nem tudna élni, mert a Fidesz elfoglalta az állam és a kormányzás vezető pozícióit (az „alkotmánybíróságot”, az „ügyészséget”, a sajtót stb.). Ezért nonszensz azt állítani, hogy csak a jogszabályok tiszteletben tartásával lehet egy hasonló elnyomó rendszert lecserélni: ha valami nem jogállam, arra nem válasz ez a lebutított jogi pozitivizmus, ez az esetek jó részében csupán bebetonozza a hatalmat.
Ez azt is jelenti, hogy a társadalomtudósok, akik bagatelizálják a problémát, vagy azt állítják, hogy túlzottan általánosítunk, az érzelmek beszélnek belőlünk és hogy nem vagyunk kellően árnyaltak, amikor elnyomó autokráciáról beszélünk, tévednek. Az a korlátozott szabadság, amelyet a magyar értelmiség oly sokszor belelát a rendszerbe („még nem tilos minden)”, egyáltalán nem szabadság, ahogyan az abuzív apuka elől a vécében elbújni még szintén nem jelent szabadságot és biztonságot.
Nem csak a pozitivista jogi fundamentalizmus az elérhető lehetőség
A magyar jogi gondolkodásban az elnyomó törvényeket még mindig extrém módon túltisztelik. Az utóbbiakon történő túllépésnek azonban nagy történelmi hagyománya van. Ezekről Gustav Radbruch német professzor írt először a második világháborút követően. Szerinte
„a pozitív jog akkor is elsőbbséget élvez, ha annak tartalma igazságtalan és nem szolgálja az emberek javát. Ez alól kivétel, ha a jogszabály és az igazságosság konfliktusa olyan elviselhetetlen mértéket ölt, hogy a törvénynek, mint „hibás jognak” engednie kell az igazságosság előtt”
Ez nem csak elméleti probléma: az ún. Radbruch-formula alapján a náci rezsim számos jogszabályán (például a zsidók tulajdonát lefoglaló vagy őket állampolgárságuktól megfosztó szabályain) egyszerűen túlléptek a német bíróságok, nem alkalmazták azokat a második világháborút követően. Azt mondták, nonszensz ilyen törvényeket törvénynek tekinteni. Csak összehasonlítás végett: Magyarországon a kommunista rendszer idején megfosztottak állampolgársága nem állt vissza automatikusan és visszamenőleg, ami azt is mutatja, hogy a jogi/politikai elit viszonylag könnyen elfogadja a tekintélyelvűséget (a bugyta felfogás szerint a szabály, az szabály). Ugyanez igaz a bűncselekményekre is: Németországban a második világháború után azért is felelősségre vontak embereket, mert másokat feljelentettek a náci hatóságoknak, ami gyilkossághoz vagy az érintettek személyes szabadságának megvonásához vezetett. 1945 után a feljelentőket bűnösnek találták olyan cselekményekben (kvázi spicliskedésben), amelyek elkövetésük idején teljesen törvényesek voltak.
Lehet persze mondani, hogy ne hasonlítsuk a NER-t a nácizmushoz. Ugyanakkor később az elv újraértelmezése is megtörtént, amikor az NDK határőrei agyonlőtték az országból illegálisan menekülni akaró embereket, és az őröket (nagyon sokat) a rendszer változását követően gyilkosságért ítélték el. Ezt követően ráadásul, az elv egy újabb transzformációját követően, 1990 után, a Cseh Köztársaságban az Alkotmánybíróság is túllépte a korábbi rendszer törvényeit és gyakorlatát, azt állítva, hogy a kommunizmus alatt az intézmények olyan erősen a rezsim irányítása alatt álltak, hogy nem ítélhetőek meg ugyanazon elv alapján, mint semleges, demokratikus intézmények. Ez kardinális kérdés számunkra: értelmetlen elnyomó rendszereket (a nem létező jogállamiságot) jogállami sztenderdeken méricskélni. Ez nem ugyanaz az állatfaj ugyanis.
Magyarországon ehhez képest már az 1990-es rendszerváltás is a jogi fundamentalista megközelítést alkalmazták: az Alkotmánybíróság a kísérleteket, amely a kommunista rendszer önkényességére rámutatott volna (a Zétényi-Takács törvényjavaslatot) alkotmányellenesnek találta.
Ennek a doktrínális beszűkültségnek egyik oka az lehet, hogy az országban az elnyomó kormányok történelmileg mindig is a jogászi hivatást használták rendszerük igazolására, és ehhez a jogászság tökéletesen alkalmazkodott. Erre pedig ráerősített a paragrafusok értelmetlen biflázását hangsúlyozó jogi oktatás. Nem véletlen a jogi karokon a lemorzsolódás: az önálló, független gondolkodás ebben a rendszerben káros. A jogászok nem igazán kapnak megfelelő oktatást sem szociális kérdésekben, sem politikai alapismeretekben, és úgy gondolják, hogy ők az ország mindenható szabályozói. Ráadásul, ritka kivételektől eltekintve, a politikai rendszer is sokszor ezt tükrözte: ha például a magánvagyon államosítása kvázi jogba ültetett bűncselekmény volt a kommunista rezsimek idején, akkor ezeket a vagyonokat vissza kellett volna adni (ld. a nácik által elrabolt vagyonokat) – ez a megközelítés a rendszerváltást követően széles körű elutasítottságnak örvendett. Ráadásul az elnyomó rendszer építői is meg tudták találni az új rendszerben a helyüket (egy kis kormányzati funkció itt, egy kis privatizáció ott): a múlttal való szembenézés hiánya zökkenőmentes jogi átmenetet biztosított.
A Radbruch-formula, Vörös-formula, a Scheppele-formula
Ezen a ponton hangsúlyoznom kell, hogy nem állítom, hogy a Radbruch-formula változatlan formában hasznos lenne Magyarország számára. Utóbbi valójában két esetet tartalmaz: az első az elviselhetetlenségi formula. Eszerint a pozitív jog elveszti érvényét, ha szembemegy az igazságosság alapelveivel. Az én értelmezésemben a Fidesz törvényeinek százai mennek szembe az alapvető igazságossággal. Ugyanakkor nem kapunk túl sok segítséget: melyek azok, amelyeket nem szabad alkalmazni? A második a megtagadási formula: ha a törvény ellentétes az egyenlőség alapelveivel, az már nem törvény. Elméletileg ez használható lenne például abban az esetben, amikor a Fidesz éhezteti a menedékkérőket , vagy a pedofíliát és a homoszexualitást keveri a legújabb propagandatörvényében, vagy amikor intézményesíti a szegregációt. A Radbruch-formula körvonalai azonban még ez utóbbi esetekben is meglehetősen kétesek: Radbruch 1949-ben meghalt, és a jogászság nem igazán dolgozott ki megfelelő elveket a problémára.
Az elnyomó törvények problémájának megoldásának egyik módja az, amit Vörös Imre javasol: az Alaptörvény C. cikkelye szerint egyetlen kormány sem gyakorolhatja a hatalmat autokratikus formában (a kizárólagos hatalomgyakorlás tilos). Vörös ezt a rendelkezést az elnyomó törvények megsemmisítésére használná. Lehet ez ellen felhozni (amit Jakab András a Telexen szintén felhozott), hogy a szakasz korábbi értelmezése ezt nem teszi lehetővé. Az én válaszom erre az: és ez kit érdekel? Tényleg egy lebutított originalista érvelést szeretnénk használni egy elnyomó rendszerre? Más körben pont Jakab az, aki (szerintem helyesen, sőt, szerintem kimondottan kreatívan) az EU szabályok alapvető átértelmezésére hív fel az alapjogi Charta kapcsán: konkrét jogszabályi helyekkel menne szembe, amikor az Alapjogi Chartát kizárólag nemzeti ügyekben használni mernénk. Ugyanezt az átértelmezést egy autokrácia szabályával szemben már nem lehetne megtenni? Az Egyesült Államok ezzel a felfogással egy helyben topogott volna, százszámra ehetne idézni a nonszensz helyzeteket, amit ez a szemlélet felvet, ez gyakorlatilag béklyóba zárta volna a Legfelső Bíróságot. A Vörös-formula alkalmazása kapcsán ugyanakkor fontosnak tartanám megjegyezni, hogy az alkalmazhatóságát rendkívüli módon lehatárolnám: alaposan át kell gondolni, mik azok a pontok ahol helye van.
Emellett, valami hasonlót javasolt Kim Lane Scheppele is, a Princeton Egyetem Professzora, aki a nemzetközi jogot és az európai jogot használná fegyverként, és az elnyomó szabályokat ezekkel íratná felül. Jómagam ezt is megfelelőnek tartanám számos probléma megoldására, de látni kell, hogy ez nem egy tökéletes megoldás: például a Strasburgi jog elkeserítően semmitmondóan áll hozzá a választásokhoz, szinte alig fog értelmes támpontot adni egy jobb választójogi szabályozás létrehozatalához, és arra pláne nem lesz hasznáható, hogy a jelenlegi választójogi szabályok trükkjeit felülírja.
Riadalomkeltés helyett plurális diskurzusra volna szükség
Borzasztóan károsnak gondolom, amikor jogászok polgárháborúval fenyegetőznek úgy, hogy látható, a polgárháború alapvető feltételeivel nincsenek tisztában: Magyarországon nincsenek sem fegyveres csoportok, amik egymásnak esnének, sem hajlandóság (emberanyag) egyik oldalon sem erre. Én a jobboldalról sem feltételezek ilyesmit. Ez azt mutatja, hogy jogászok szeretnek felszínes politikai érveket használni, mindenfajta mélyebb tartalom nélkül: ezen érvek viszont a levegőben csüngnek, semmitmondóak, tudománytalanok.
Fontos megjegyezni: jómagam nem ellenzem a jogpozitivizmust, ha az segíti a demokrácia helyreállítását. Ebben az esetben azonban el kellene magyaráznunk, hogyan kap a társadalom támogatást a Fidesz elnyomó törvényeinek eltörléséhez. Az nem válasz, hogy ez nem érdekes számunkra – ez egy apologetikus érvelés, semmi több. Komolyan gondoljuk, hogy ha az emberek mintegy 70%-a egy ellenzéki pártot vagy pártokat támogatna, és a Fidesz manipulálása miatt 45%-hoz jutna ez az erő a parlamentben, akkor ezt a helyzetet el kell fogadni? Ez számomra félelmetesen autoriter szemléletet tükröz. Egyébként pedig, ahogyan a rendszerváltás is ezt bizonyítja, lehetséges, hogy a zuhanó rendszer nyitottabb lesz valaha a kompromisszumokra, és a pozitivisták nagy örömére, a legproblémásabb szabályokat elengedi. Ha Jakab András vagy Majtényi László úgy vélik, hogy ez az egyetlen lehetőség, akkor rakják össze a demokráciához való visszatérés jogi forgatókönyvét úgy, ahogyan elképzelik.
Szerencsére sokan vagyunk, köztük Vörös Imre, Fleck Zoltán, Tóth Gábor Attila, Elek István, akik nem hisszük, hogy ez elég feltétlenül elég lesz. A mi feladatunk az lenne, hogy más forgatókönyvekre is rávilágítsunk, és megtaláljuk, melyek azok a döntő törvények, amelyeket az Országgyűlés egyszerű többséggel eltörölhet. Lényeges, hogy még itt is lehetnek eltérések közöttünk: ezeket nem uniformizálni kéne, hanem alaposabban kidolgozni. Emellett amúgy nonszensznek gondolom azt, hogy a népakarat kinyilvánítását korlátozzuk: ha van elegendő többség, miért is nem elég népszavazás a változások jóváhagyásához? Tehát minden hatalom forrása a nép, de a nép nem nyilváníthat véleményt arról, milyen társadalmi berendezkedésben szeretne élni, mert azt egy Fidesz-központból kell, hogy megmondják?
Jómagam számos olyan pontot látok ugyanakkor, melyet nem csak, hogy lehetne, de szükséges is lenne módosítani, akár a kétharmados támogatottság hiányban is. Egyrészt arányos választási rendszer kell, ez már jól látható. Az oligarchák vagyonát államosítani kell: a formalizált lopás is lopás, nem csak a nem formalizált verziója. El lehet gondolkodni azon is, hogy azokat, akik részt vettek az elnyomás kiépítésében, valamilyen formában felelősségre vonjuk, és eltiltsuk a politikától.
Lehet ezekre a kérdésekre azzal jönni, hogy ezek nem kivitelezhetőek, utópisztikus elképzelések, de ez egy politikai érv: nincsen üveggömbünk ahhoz, hogy ezt megjósoljuk, mi lesz holnap. Ráadásul jogászok vagyunk, nem politológusok, mi csak az eseményeket követjük le. Azzal is lehet jönni, hogy e vita nem aktuális, majd, ha hatalomra kerül az ellenzék: ezt egy nagyon sunyi érvnek gondolom: a demokráciában meg szokás vitatni a terveket. Az is egy elég nevetséges érv, amikor azt olvassa az ember, hogy a „rendrakást” követően a Fidesz majd visszajön, és eltöröl mindent, önkényesen kormányozva (mintha eddig nem ezt tette volna). Tehát mondjuk a királyt azért nem kellett volna megpróbálni eltávolítani az európai forradalmaknak, mert esetleg majd mindent visszacsinál? És akkor mi fog történni? Nem abszurd azzal érvelni, hogy „ne rángassuk az alvó oroszlán bajszát” egy autokráciában?
Végül lehet jönni azzal is, hogy a hasonló radikális demokratizálást a társadalom nem támogatná: ebben az esetben ezeket nyilvánvalóan nem lehet véghez vinni, ez ilyen egyszerű. Azon lehet vitatkozni, hogy kellene-e (pl. Németországot is kívülről demokratizálták), nem garantált, hogy ha megkérdezik az embereket mondjuk 1942-ben, a jelenlegi berendezkedést támogatták volna), de ez vélhetően nem fog menni. Ha ez a helyzet áll fenn, meg kell kérdezni, mi az amit a társadalom támogatna? De a helyes út kiválasztása (szerencsére) nem a jogászság feladata, és ezt az elitizmust lassan el kellene felejtenünk.
Bár ez a téma Magyarországon sajnos egyáltalán nincs jelen sem az akadémiai világban, sem a közbeszédben, az elmúlt időszakban egyre több nemzetközileg mérvadó tudós veti fel, hogy az erősödő jobboldali autoritarianizmus és a fasizmus között számos kapcsolódási pont van mind Európában, mind az Egyesült Államokban.
Az európai államok polgárai ma úgy élnek, hogy nem néznek szembe saját kultúrájuk árnyoldalaival. Szinte ugyanolyan mondatok hangozhatnak el, mint hetven-nyolcvan évvel korábban anélkül, hogy az azonosságokat és különbségeket elkezdenék elemezni. A soá őszinte kutatásának lengyelországi betiltása, ami esetleg felvetné a lengyelek felelősségét a népirtásban, tökéletes szimbóluma e problémának.
Magyarországon a poszt-fasizmus a kormányzati politika kereteit is meghatározza. Hazánkban a fasizmus kifejezés körüli vita megállt ott, hogy a diskurzus-kezdeményezésekre mint tudománytalanra rálegyintettek az „okosabbak”. Így járt például Ungváry Rudolf ̶ szerintem ötletes ̶ fasisztoid mutáció elmélete, amivel az Orbán-rendszert írta le, vagy Bartus László könyve is. A rálegyintés valószínűleg abból is ered, hogy a hazai vita felszínes: nem pusztán az a lényeges, minek hívjuk például Trumpot vagy az Orbán-rendszert, hanem az is, hogy milyen történelmileg ismert reflexeket és ideológiai elemeket alkalmaznak. És ha alkalmaznak fasiszta technikákat, eszközöket, ideológiai elemeket, akkor bizony előrevivő, ha ezeket megvizsgáljuk közelebbről.
FOTÓ: SIMON MÁRK
Hogy mindez nemzetközi szinten sem egyértelmű, azt jól mutatja a fasizmuselmélet vezető lapjának, a Fascism ̶ Journal of Comparative fascist studies folyóirat legutóbbi száma, melyben neves kutatók vették górcső alá, hogy Trump politikája mennyiben hasonlít a fasizmushoz, és mennyiben nem. Roger Griffin, a fasizmuskutatás egyik doyenje igen erősen kritizálta az újabb generáció egyes tagjait (Jason Stanley-t, Sarah Churchwellt, Enzo Traversót és Federico Finchelsteint), akik szerinte felelőtlenül használják a fasizmus kifejezést, hiszen Trump nem „forradalmi eléggé” ahhoz, hogy oda lehessen kötni a fasizmushoz.
Ezek után nagy élmény volt látni, ahogyan a Twitter „felrobbant” a kritizált tudósok kommentárjaitól: egyesek gúnyolódva kikérték maguknak, hogy „besároznák” a „fasizmust”, mások szektás attitűddel vádolták a Griffin-féle akadémiai establishmentet, amely körül fű nem terem, ha az övékétől eltérő véleményekről van szó. Megint mások Griffin szerintük hamis állítását kritizálták, amely szerint létezik vagy létezett konszenzus arról, hogy mit is értünk fasizmus alatt.
Ritkán lehet ilyen őszinte és kritikus véleményeket látni az akadémiai közegben.
A heves reakciók jól mutatják, hogy egyre erősebb az új generáció, amelyet nem lehet már egy egyszerű legyintéssel letudni. Utóbbiak munkái szépen lassan átveszik a fasizmuskutatásban azt a szerepet, amit korábban olyan – egyébként nagyszerű – tudósok művei jellemeztek, mint Griffin vagy Stanley G. Payne.
De mit is mond ez a diverz társaság? Egyrészt azt, hogy – miként ezt Jason Stanley a fasizmus működéséről szóló könyvében (How fascism works) leírta –, a jobboldali nacionalista autoriter vezetők tömegesen használnak fasiszta technikákat. Nagyon leegyszerűsítve, Stanley számára ilyen a mitikus múlt felemlegetése, a propaganda felépítése, az intellektualitás-ellenesség, a valóságtól való elrugaszkodás, a társadalom hierarchia alá rendezése, a társadalomban az áldozattudat erősítése, a rendpártiság („law and order”) retorikája (mely egyébként a jogállam leépítését eredményezi). Szintén ilyen a szexualitáshoz való furcsa viszony, amely sokszor a feminizmus gyűlöletével jár. Úgy gondolom, Magyarország kapcsán a homofóbiát is ide sorolhatjuk. Ilyen még a Szodoma és Gomorra retorikája, mely a rothadó liberalizmust, a nemzetköziséget és a multikulturális nagyvárosi létet támadja. Ide tartozik az Arbeit macht frei attitűd: a dolgozók és a nemzetellenes „lusták” szembeállítása.
Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy Stanley nem a fasiszta rendszert írja le: ő fasiszta technikákról beszél. Azt mondja, lehet, hogy egy rendszer nem kiépült fasizmus, de a technikák, amelyeket alkalmaz, fasiszta technikák. Nem véletlenül hoz olyan példákat, mint a ruandai népirtás, ahol szintén megjelennek hasonló elemek, pedig nem klasszikus értelemben vett fasiszta rendszerről volt szó.
A másik érdekes könyv Enzo Traversótól „A fasizmus újabb arcai” (The New Faces of Fascism). Traverso Franciaországban élt sokáig, és látta, hogy az új szélsőjobb milyen erősen támaszkodik fasiszta toposzokra. Azt mondja, sikerült egyfajta posztfasizmust létrehozni, amely konzervatív és fasiszta elemeket egyaránt tartalmaz. Ebben gyengébb az erőszak, az antiszemitizmus helyét az iszlamofóbia vette át, de dinamikáját tekintve sok szempontból hasonló a korabeli fasizmushoz.
Érdekes megemlíteni, hogy a poszt-fasizmus kifejezést Griffin is használta korábban, például az olasz fasiszta utódpártra, az Alleanza Nationaléra, de Griffin valószínűleg sokkal szűkebben húzná meg a határt posztfasiszták esetén. Zárójelben jegyzem meg: Griffinhez és Traversóhoz képest eltérés, hogy hasonló „túlélést” írt le Tamir Bar-On a francia újjobboldal kapcsán, de nem posztfasizmusnak, hanem neofasizmusnak hívta azt a jelenséget, amikor a fasizmus valamilyen formában visszatér (kapcsolódó könyvének a címe is érdekes: Hová tűntek a fasiszták? – Where Have All the Fascists Gone?).
Griffin Federico Finchelsteint, a New School for Social Research professzorát is kritizálta, aki szerint a modern populizmus a fasizmusból nőtte ki magát. A második világháborút követően a fasizmus lágyult, kvázi demokratizálódott, populizmussá alakult és mára ez a populizmus a demokrácia keretei között marad (aláássa a demokráciát, de nem törli el). Ebben a populizmusban olyan ideológiai elemek vannak, mint a politika szakrálissá téttele, a vertikális vezetést követő nép, az ellenségnek a nép árulójaként történő beállítása, a vezér, aki a nép hangját és érzéseit jeleníti meg, a jogalkotás és bírói hatalom erodálása, a radikális nacionalizmus köré épített kultúra. Ugyanakkor, a fasizmussal ellentétben, a populizmus egy választási demokráciában működik, és a fenti hasonlóságok ellenére Finchelstein szerint elutasítja a totalitárius kormányzást. Véleményem szerint Finchelsteinnek igaza van a továbbéléssel kapcsolatosan, azonban ő és a populizmuskutatás egyik legismertebb alakja, Cas Mudde is tévednek, amikor az általuk populizmusnak tartott „valamit” olyan politikának írják le, ami a demokrácia keretein belül marad. Jól látható számos ország példáján, hogy ez nincs feltétlenül így.
Végül érdemes megemlíteni a Columbia Egyetem tanárát, Robert Paxtont. Ő a fasizmus érzelmi oldaláról korábban kiemelt olyan mozgatórugókat, mint a hit a csoport felsőbbrendűségében másokkal szemben, továbbá azt, hogy áldozatnak tartják magukat, és ez igazolja az agressziójukat más csoportokkal szemben, s félnek a csoport (nemzet, állam) megsemmisülésétől az individualista és kozmopolita liberalizmus miatt. Szerinte ilyen mozgatórugó a „tiszta” közösség erős integrációja, melyet erőszakkal meg kell védeni, és az önérdek háttérbe szorítása a közösség oltárán, valamint a férfi vezetők hatalmára épülő társadalom, illetve az erőszak éltetése is.
Amikor Paxtont korábban megkérdezték, hogy Trumpot fasisztának tartja-e, azt mondta, szerinte nem az, csak egy üzletember, aki ilyesfajta retorikai „árukkal” házal. Ha viszont beöltöztetné embereit fekete ruhába, és erőszakos cselekményeket hajtanának végre, akkor már lehet, hogy annak tartaná. A Capitolium lerohanását követően Paxton véleménye megváltozott, azt mondta, eddig nem tartotta Trumpot fasisztának, de meg kell változtatnia a véleményét, mert a támadás egy erőszakos hatalomátvételi kísérlet volt.
FOTÓ: MTI/EPA/JIM LO SCALZO
Jómagam e téren Zeev Sternhell követője vagyok, aki a fasizmust egy olyan ideológiai áramlatként írta le, amely a felvilágosodás értékeinek és a felvilágosodás értékei köré épült tradíciónak az elutasításában gyökerezik. Sternhell szerint a fasizmus a kultúránk része, gyakorlatilag áthatja azt, és különböző pontokon bukkan fel benne. Ha a felvilágosodás szerint minden ember egyenlő, akkor jönnek azok, akik szerint ez nem így van, akik úgy hiszik, léteznek egyenlőbbek az etnikum, bőrszín, vallás, szexuális orientáció, vagy csak szimplán politikai vélemény alapján.
A felvilágosodás-ellenesség, mint szellemi mag azt is eredményezi, hogy más irányzatokkal is kirekesztőek lesznek: ha léteznek emberi jogok, amelyek az emberi individuum tiszteletére épülnek, akkor lesznek, akik ezeket támadni fogják. Az emberek közötti különbségtétel kihat a társadalom felépítésére is. Ha tisztelem az embert, mint individuumot, abból következik a pluralizmus tisztelete is, ami értelmezhetetlen a felvilágosodás-ellenesség számára. Minek tisztelni valakit, akivel nem értenek egyet? Így aztán gyűlölni fogják a számukra „nihilista” liberalizmust, de egyébként bárkit és bármilyen irányzatot, pártot és csoportot, amely másként gondolkodik (akár a demokratikus konzervatívokat is).
Erősen irracionális, amit csinálnak: a felvilágosodott racionalitás szerepét mítoszok, vallás, bugyuta nemzeti legendák és egyéb nem igazolható nézetek és hitvilág veszik át (lásd például Kásler Miklóst, aki szerint az imádkozás jó gyógyír a betegségekre, de ilyen az ősmagyar vallás újrafelhasználása is). Nemzetközi szinten visszakanyarodnak a szociális darwinizmushoz: a nemzetek közötti kapcsolatokra úgy tekintenek, mint amiben az adaptálódóbb (a versenyben „erősebb”) fennmarad, a többi elbukik.
Sternhell elméletét annyival egészíteném ki, hogy a szociális állam léte is az individuum tiszteletéből, a felvilágosodás hagyományának humánumából fakad: ha tiszteled az embert, bizonyos védettséget adsz neki, hogy ne legyen teljesen elesett. Az emberek kihasználása és alávetése nem nevezhető versenynek. Emellett azt is gondolom, hogy a felvilágosodás-ellenesség újfajta hierarchikus struktúrákat hoz létre: ebben az oligarchák az „új nemesség”, akik munka, bármilyen számottevő tudás és kvalitás nélkül is boldogulnak, ha az új „király” erre kiválasztja őket.
Sternhell elméletét három dolog miatt tartom fontosnak. Egyrészt megmutatja, miért veszélyes az, ha egyéb politikai erők ugyanazokat az „értékeket” erősítik a társadalomban, mint a posztfasiszta jobboldal. Ezt vessük össze azzal, hogy a Fudan budapesti kampuszáról egyik baloldali politikusunk azt tudta mondani, az a baj vele, hogy „Nem kici és nem ócó”. A rasszizmus itt is nagyon hasonló, mint a jobboldalon, és a kettő erősíti egymást. Ilyesfajta „értékek” pedig szinte bármelyik politikai erőben jelen lehetnek, még akár liberális pártokban is (amikor a származásra és etnikumra túl nagy hangsúlyt fektetnek), vagy a környezetvédelmi kérdésekhez kötődően radikalizálódó csoportokban is. Jellemző, hogy jobboldali autoriter konzervatívok is sokszor támogatnak a felvilágosodással ellentétes nézeteket. A magyar „konzervatívok” jó része ráadásul szerintem nem konzervatív, hanem autoriter, és jól illeszkednek a posztfasizmushoz.
Másrészt, az elmélet megmutatja azt is, miért lángol fel időről-időre a fasizmussal kapcsolatos vita. Lehet, hogy a rendszer intézményeit illetően nem ugyanaz, mint a klasszikus fasizmus esetén, és az is lehet, hogy az agresszió szintje alacsonyabb, de az ideológiai keret egyes elemei hasonlók, vagy megegyeznek. A fasizmust lehet rendszernek (berendezkedésnek) tekinteni, de értelmesebb képet kapunk, ha a mögöttes ideológiájára fókuszálunk.
Harmadrészt, Sternhell elmélete nagyszerűen operacionalizálható. Az EU-n belüli folyamatok kapcsán nagyon jól látható, mikor és hol jelennek meg a felvilágosodással szemben álló szabályok uniós és tagállami szinten is (például a menekültkérdés rendkívül problematikus kezelése, ami sokezer ember halálát okozza évente, a harmadik államokból származók diszkriminálása, a demokratikus deficit fenntartása, tagállami szinten pedig a pluralista diskurzus támadása).
Sternhell elméletét mindezeken túl komplexebb rendszerbe is helyezhetjük. Eszerint, ha egyes csoportok a klasszikus fasizmust szeretnék feléleszteni, nyíltan totalitárius eszméket vallanak, kiterjedten felvilágosodás-ellenesek és agresszívek, akkor neofasisztának hívhatjuk őket. Szerintem Orbán és a Fidesz nem neofasiszta, nem is neonáci.
Amennyiben viszont egy párt és mozgalom konzervatív és fasiszta politikai elemeket ötvöz, és a felvilágosodás hagyományával szembemenő elemek kiterjedtek és dominánsak a politikájában, akkor posztfasizmusról beszélhetünk. Ehhez nem kell kiterjedt fizikai agresszió. A Fidesz számomra ilyen párt: az individuum és az emberi jogok elvetése, a másként gondolkodók kirekesztése, a folyamatos etnicizálás, a misztikus szemlélet erősítése a racionalitás rovására, a fékek és ellensúlyok felszámolása, a vallás egybekapcsolása az állammal, a konstans ellenségkép-gyártás mind-mind ilyen elemek.
Ezek kiterjedt jelenléte a Fidesz politikájában azt eredményezi, hogy posztfasiszta pártként tekinthetünk rá, és ez a posztfasizmus bizony a fasiszta univerzum része.
Mostanában sokat hallunk a nemzeti felelősség kérdéséről: pontosabban arról, hogy a magyar nemzetet nem terheli felelősség a történelem során az országban elkövetett bűnökért. Legemlékezetesebb Schmidt Mária nyilatkozata a kérdésről a Népszabadságban.
(„És az én érzékenységem nem számít?”, 2014. február 12.) A szövegben szembeötlő a nemzeti, össztársadalmi felelősség teljes negligálása (még csak nem is elbagatellizálása), ami mára társadalmi jelenséggé vált, sőt, jogszabályi formát is öltött. „A felelősség, ami megáll, az nem az ország, nem a nemzet felelőssége, hanem azoknak az embereknek a felelőssége, akik bűnöket követtek el, akik kollaboráltak, akik embereket üldöztek, meggyilkoltak, megkínoztak, kivégeztek” – állítja a Terror Háza múzeum vezetője.
Nos, ez így, ilyen formában biztosan nem igaz. Hogy történészek mit mondanak múltbeli eseményekről, az azért fontos, mert reflektált történetírás nélkül nincs a múlttal való szembenézés, és nincs jövőbeli fejlődés sem. Hibáinkkal jó szembenézni, ráadásul minden nemzet hibázott már a történelem során: a hangsúly inkább azon van, mennyit sikerült tanulni belőlük. Ez a negligáló attitűd annál is furcsább, mert amikor a „magyar agyról”, a „magyaros ötletességről”, a magyar Nobel-díjasokról, a „magyarokra oly jellemző szorgalomról” beszélnek, a többség büszkén fogadja el ezeket a kollektív kliséket. Hasonló érvelést alkalmaznak azok is, akik szerint rasszizmusként értékelhető, ha úgymond „magyarozunk”, például azt mondjuk, milyen magyaros, hogy a Várban az utcát már öt éve építik, négyszer feltúrva ugyanazt a szakaszt. Ugyanezt a gondolkodásmódot képviselték egyes barátaim is, akik szerint amikor valaki azt írta, milyen „magyaros”, hogy egy halott nácit nejlonzacskóban képesek becsempészni Romániába újratemetni, az rasszista kijelentés volt a magyarokkal szemben.
Balga beszéd, de van benne rendszer.
E gondolatmenet ugyanis nem veszi figyelembe azt, hogy léteznek eltérő társadalmak, melyekben eltérő szokások érvényesülnek. Még egyetemistaként jogszociológia-órán azt tanultam, egyes társadalmakat nem lehet összehasonlítani, nincsenek felvilágosultabb vagy „rosszabb” társadalmak, ez politikailag nem korrekt sznobizmus, elitizmus. Szerintem viszont ez maga a nihilizmus. Bárki, aki hisz a közös európai értékek létezésében, nem így gondolkozik (ráadásul fontos nemzetközi dokumentumaink is ezeket rögzítik, lásd például az Európai Unióról szóló szerződés 2., 6., 7. cikkét, vagy az Emberi Jogok Európai Egyezményét). Igenis vannak fejlettebb, jobb életet biztosító, számomra szubjektíve értelmesebben felépített társadalmak; demokratikus közösségek és kevésbé demokratikusak, ahol sérülnek az emberi jogok (például az Orbán Viktor által Tusnádfürdőn említett társadalmak utóbbi csoportba tartoznak). Ha megnézzük, ezek között amúgy Magyarország nem áll nagyon rosszul: a nagyvilág legalább 80 százaléka rosszabb, méghozzá sokkal rosszabb hely. Hiszen ki szeretne például Szaúd-Arábiában nő lenni egy olyan városban, ahol egyedül nem mehet ki az utcára, nem vezethet, vagy megölik, ha vallást akar váltani? Ha abban hiszünk, hogy a demokratikus szempontok magasabb értéket képviselnek, akkor az utóbbi társadalom Európából nézve alacsonyabb fejlettségi szinttel rendelkezik, hangozzék ez bármennyire is elitista módon. Mi ugyanis errefelé az alapvető emberi jogok érvényesítésében, a szólás- és vallásszabadságban, a demokráciában, a hatalomelválasztás elvében és pár hasonló elvben hiszünk. Ehhez képest sorolhatnék szörnyű helyeket a világban: biztosan nem lehet jó afrikai éhezőnek lenni, Afganisztánban a mezőn mákot szedni, vagy Észak-Koreában a sorban menetelni. Ezeket a társadalmakat emberek hozzák létre, a nemzeti kultúrából nyert mémkészletből felépítve azokat (aminek például esetünkben a kócsagtollas bohóckodástól a valós nemzeti értékekig minden része). Ez az oka annak, hogy kívülről szinte lehetetlen demokratizálni országokat: mert ilyenkor nem számolnak a helyi kulturális adottságokkal, amiket az emberek követnek. Nem lehet kívülről Ukrajnából kevésbé korrupt helyet csinálni, sem Japánból a lezser lazsálók országát felépíteni, de az olaszokat is nehéz lenne külső hatással arra rábírni, hogy mindig tüchtig módon a saját sávjukban vezessenek és tökéletesen betartsák a közlekedési szabályokat. Az Egyesült Államokban nemzetközi szerződési jog órán videók vetítésével elemzik, hogyan kell a japánokkal és kínaiakkal tárgyalni: nem lehet azonnal rátérni a lényegre, ki kell várni, amíg megebédelünk, semleges témákról beszélünk, és a többi.
E tények alkotják a kultúrák közötti párbeszéd lényegét. Vannak nemzeti karakterek, amik igenis megjelennek egyes országokban és a jogrendszerükben is. Emberek építik fel az államot. E sajátosságokat pedig nemhogy tilos lenne kritizálni, de igenis nagyon fontos, hogy kritizáljuk, ugyanis kellő nyitottság esetén ez vezethet tudatos fejlődéshez. Hányszor hallhatja az ember például, hogy Amerika mint a szabad emberek hazája már nem létezik, mert mindent figyelnek. Vagy amikor a német taxis azt kezdi elemezni, milyen tipikusan német, hogy egy sávra szorítják a forgalmat egy főútvonalon, és nem férünk el. Ezen észrevételek egy része kimondottan fontos, különösen, ha nem a társadalmi frusztrációt táplálja, hanem vannak, akik meghallgatják.
A nemzetgyalázás hasznai
Ezt a progresszív folyamatot tiltotta be gyakorlatilag az új alaptörvény, amely bevezetett egy új fogalmat: a nemzet méltóságát, amit nem szabad megsérteni. A szabadság és felelősség címszó alatt, a IX. cikkben így fogalmaz: „a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek… jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.”
Amikor kollégáim a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen egy konferencián felvetették, hogy ez abszurd, mások szinte hisztérikus hangnemben védelmezték e szöveget. Pedig általában a nemzeteknek nincsen méltóságuk – méltóságuk a nemzetközi jog alapján embereknek van, államoknak, nemzeteknek nincs. Mi több, még személyek esetén is szokás szűkíteni: normálisabb országokban a politikusok sem bújhatnak folyton a méltóságuk mögé, csak rendkívül szűk feltételek között.
A nemzet és különösen a tagjainak kritizálhatósága ellen ugyanakkor több érv is felhozható. Vajon nem rasszista dolog-e, ha kijelentjük például: a magyaroknak erős hajlandóságuk van arra, hogy a legbutább embereket válasszák meg maguk fölé vezetőnek, kontraproduktív rendszereket létrehozva ezzel. Vagy hogy autoriter módon gondolkodnak? Örülnek a más bajának? És a többi. Különösen érdekes felvetésnek tűnhet ez, hiszen biztos: a kritikák egyértelműen nem vonatkozhatnak mindenkire. Sokféle ember van Magyarországon is, és nem igaz az, hogy itt például mindenki örülne a más bajának.
Csakhogy amikor azt mondjuk: a magyarok ilyenek vagy olyanok, nem gondoljuk, hogy egy sokmilliós országból mindenkire igaz lenne az állítás. Hanem azt, hogy a közmorál, a társadalom és a tömegek mindennapos értékválasztása, esetleg az állam felel meg annak, amiről beszélünk. Van valamifajta attitűd, ami itt lebeg a levegőben, és ez a moralitás, ez a társadalmi erkölcs ilyen, vagy olyan. Amikor azt mondja valaki, a magyarok valamilyen módon gondolkodnak, értelemszerűen nem arra gondol, hogy mindnyájan azt a gondolkodásmódot követik, mert ez nonszensz is lenne. Hanem azt gondolja: sokan közülük, esetleg a jó részük idomul valamihez, amivel ő nem ért egyet.
Ugyancsak jogos aggodalom lehet az, amely szerint ha külföldön elfogadnak valamilyen képet a magyarokról, nem okozhat-e diszkriminációt velük szemben?
Nos, fontos megjegyezni: egy nemzet képes megvédeni magát. Különösen egy tízmilliós, független ország. Senki nem kényszerítette ránk a társadalmi együttélés szabályait: mi magunk választjuk azokat. Ráadásul a negatív kép Nyugat-Európában nem általában a magyarokról, hanem a magyar államról, s azokról a közállapotokról él a fejekben, melyek az autoriter rend megteremtését lehetővé teszik.
Ezzel ellentétben például kisebbségi csoportok a történelemben számtalanszor sérültek, amikor a többségi társadalom elfogadott valamely sztereotípiát. Lehet, hogy bizonyos országokban a kisebbségben és sokszor mélyszegénységben élő csoportok körében több volt például a megélhetési bűnözés. Ám ezt azért nem szokás céltalanul az orruk alá dörgölni, vagy mindegyik tagjukra vonatkozóan kihangsúlyozni, mert a társadalmi többség a történelemben időről időre tömegesen mészárolta le, vagy lehetetlenítette el a kisebbség tagjait hasonló feltételezések miatt. (Ami nemcsak a kisebbségnek, de magának a társadalomnak is jelentős károkat okozott.) Az alapjogászok által fontosnak tartott szempont az is, hogy a tények felmérése igenis alapja lehet például az integrációt támogató politikáknak. Emellett viszont a kisebbség beilleszkedését gátolja, ha sztereotípiákban gondolkoznak róluk, azokról is, akik e sztereotípiáknak nem felelnek meg. Ugyanez nem igaz a többségre: a többség nem szorul védelemre, sőt, általában ő az elnyomó. Ezért kell kisebbségvédelmi rendszereket létrehozni, a többségi önkontrollt megerősítve.
A társadalmakról tehát lehet, szabad, jó és hasznos azok egyes tulajdonságait kiemelve gondolkodni: e nélkül nem létezhetne a szociálpszichológia sem. Ha például egy antidemokratikus pártot választanak meg a választók, vagy ha egy szélsőjobboldali párt is jelentős tömegeket mozgat meg, kijelenthető: a választók, a nemzet, a társadalom nem gondolkozik demokratikusan. Ez előbb-utóbb társadalmi szokásokban, bevett gyakorlatokban, az elfogadott megalkuvásban és egzisztenciális rettegésben is megnyilvánul. Az oligarchák kiemelkedése is inkább társadalmi jelenség, ahogy az érdemtelen slepp kialakulása is.
Ami viszont kimondottan veszélyesnek tűnik számomra, az épp a Schmidt Mária által felvetett álláspont: hogy az egyes embereknek van (volt) csupán felelőssége, a társadalomnak nincs. Az embereken még szabad társadalmakban is nagy a nyomás, hogy a többség szokásait kövessék. Antidemokratikus rendszerekben e nyomást a végletekig lehet fokozni. Az ember társadalmi lény, minden morált a társadalomtól kapott. Sohasem okolnám csupán az egyes embereket, ha nem is menteném fel őket teljesen tetteikért. Az egyes emberek félnek, beállnak a sorba, és hatalmas erő kell ahhoz, hogy tiltakozzanak. Persze, az opportunizmus káros. De onnantól kezdve káros igazán, hogy tömegjelenséggé, társadalmi jelenséggé válik – ahogy hazánkban is látjuk. Ahogyan egyik kollégám mondta: az apologetikus érveléseket a zsigeri egzisztenciális félelem váltja ki. Nem az antidemokratikus rendszerekben oly sokszor „bedarált” kis embert kell elővenni, aki jelenleg is fél kimondani véleményét, akit, ha a CBA-ban dolgozik, felszólítanak, hogy menjen ki az antidemokratikus rendszer mellett tüntetni. Azt a társadalmat kell hibáztatni, amelyben a rettegő kisemberek mellett nincsen annyi gerinces demokrata, aki a sokadik nonszenszre nemet mondana. Ez ugyanis társadalmi deficit, nem pusztán egyéni jellemprobléma.
A felelősség emberekre hárításának retorikája hosszú távon a független gondolkodás hiányát, a társadalmi önreflexió elcsökevényesedését, tömeges mítoszgyártást és lemaradó, gazdaságilag sikertelen, antidemokratikus országot hoz létre. Aki minimális szinten ismeri a magyar történelmet, tudja, hogy nemzeti felelősség létezik, és bizony, a 20. században az ország, a nemzet, a társadalom, ha így jobban tetszik, számtalan hibát követett el. E hibákat nem negligálni kéne, hanem azokból tanulni, ahogyan azt más, fejlettebb országok is teszik. E nélkül az államok újra és újra elkövetik ugyanazokat a bűnöket és hibákat, amiket ötven, száz, kétszáz évvel korábban is, és azon csodálkoznak, hogy miért nem sikerül előrébb jutniuk. Idővel pedig nem lesz már senki, aki megmondja, mi volt a hiba a múltban. A bírálat hasznos, és kár volt betiltani.
Ha a magyar közéletben ma valaki a Fideszt szélsőjobboldali, netán fasiszta pártnak minősíti, azonnal a fejére olvassák, hogy „címkéz”. írása.
Ha elmagyarázza, mit ért alatta, csak hümmögés a válasz. Ez kihat a tiltakozásokra is: a magukat demokratáknak gondolók jelentős része (tisztelet a kivételnek) időről időre egy-egy kormányzati akciót kritizál, és szándékosan nem hajlandó észrevenni az autoriter elemek összességét, a rendszert magát. A kritikusabb hangok elhalók, a tömeg elnyeli őket, sőt, sokszor nevetség tárgyává válnak. A hazai jogászságtól, politológusoktól alig hallani a rendszer egészét áttekintő, valódi, értelmes kritikát, mely felvetné a szélsőjobboldali, fasisztoid elemek túlsúlyát. Ebből eredően a „demokraták” is elfogadnak kormányzati, minisztériumi pozíciókat vagy megbízásokat, konferenciákra hívnak kormányzati szereplőket. Magától értetődő dolog a kormányzati egyetemen tanítani, kormányközeli színházakban játszani, bármilyen módon érintkezni a rendszer vezető politikusaival. Elvégre „nekik is lehet véleményük”. Általános az öncenzúra is. E vakság egy rész szellemi beszűkültségből és egy rész opportunizmusból ered. Ha nem kell leszűrnünk a rendszer jellegéből eredő legfontosabb következtetéseket, úgy akár haszonélvezőivé vagy csendestársaivá is válhatunk.
Két gondolkodásmód
Az európai konzervatívok ma már alapvetően liberál-konzervatívok: konzervatív eszméket vallanak ugyan, ám az eszmerendszerüket nem erőszakolják rá a társadalom egészére, hiszen az konzervatív terrort eredményezne, ami rájuk is veszélyes. A liberalizmus nem ellentéte a konzervativizmusnak, a konzervatívok is Montesquieu és Locke örökösei. Lehet ragaszkodni a tradicionális gondolkodásmódhoz úgy is, hogy az illető a másik eltérő véleményét nem akarja ellehetetleníteni, betiltatni, megsemmisíteni. Ez a két tradíció különbsége: a toleráns konzervativizmus nem azonos a támadóval – és konzervativizmus alatt a világ jelentős részében az előbbit értik. A konzervativizmust az különbözteti meg az autoriter gondolkodásmódtól, hogy a társadalmi status quo fenntartására irányuló attitűdje miatt toleránsabb: a hagyományt tiszteli és próbálja fenntartani (egy konzervatív párt biztosan nem dobná ki a város szélére az MTA kutatóintézeteit, mert megtetszettek neki az épületek). Sok mindent beépített magába a felvilágosodás hagyományából, hiszen a szociális stabilitás és a status quo megőrzésében érdekelt: így az egyéni és kollektív szabadságjogok és a sokszínű társadalom tiszteletére épít, s az alkotmányos értékek fenntartására.
A jelenlegi magyar kormányzatnak is van ideológiai kerete, de az nem ez a fajta konzervatív ideológia. Inkább a támadó konzervativizmus felé hajlik, ami a szélsőjobboldalra, radikális jobboldalra, vagy más néven, beállítódástól függően: fasiszta jobboldalra jellemző.
Már azt is szokás ignorálni vagy elhazudni a nyilvánosságban, hogy a Fidesznek egyáltalán van ideológiája. Pedig van, s ennek az ideológiának a szellemi alapját az etnikai alapú nacionalizmus és más népek lenézése adja; a sovinizmus, ami kiterjed a gazdaságra is. A fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatása, az eltérően gondolkodók kirekesztése és ellenségként kezelése; a nemzethez tartozás jogának megvonása. Ennek az ideológiának szerves része az alapvető jogok korlátozása, a vezérelvűség, az autoriter tisztelet kierőszakolása. Az állam moralizálása, a macsókultusz, a nőjogok lenézése. Az (ál)kereszténység demonstrálása, a más vallásúak (vagy máshogyan keresztények) kirekesztése, a rejtett-nyílt antiszemitizmus (lásd az alaptantervet és a szoborállításokat), a kisebbségek rasszista megbélyegzése (lásd hatszázezer roma mint teher kimondása, iskolai szegregáció, iszlamofóbia). A mindennapos forradalom sulykolása – vajon mikor hirdetett egy konzervatív valaha is forradalmat?! Ebben az ideológiában a mítoszok fontosabbak a racionalitásnál, az egyéni szabadságnál és individualizmusnál az állam és a párt, amely dönt az emberek helyett, majd ezt mindenki egységes akaratának állítja be. Ez az ideológia tagadja az alkotmányosságot, a liberalizmust betegségként állítja be, el- és megveti az individualizmust. Ez az ideológiai mag nem konzervativizmusra, hanem szélsőjobboldaliságra (szájíztől függően akár: fasizmusra) utal.
A két gondolkodásmód eltérését jól mutatja a társadalmak nagy kérdéseire (melegházasság, abortusz, eutanázia, a vallások szerepe, a tradíciók tisztelete, patriotizmus) adott válaszok különbsége. Az európai konzervatívok nagy kérdése nem az, hogy elismerik-e a másik értékeit egyenlőnek (nem fogják), hanem az, hogy tolerálhatónak találják-e a másik másfajta értékrendszerét? Addig ugyanis, amíg az nem csorbít jogokat, hasznosabb toleránsnak lenni vele szemben, így például Németországban konzervatív kormányzat alatt vezették be a melegházasságot, és az Egyesült Államokban is konzervatív többségű legfelső bíróság hozott történelmi döntést a kérdésben. Az európai konzervatív válasz annak elfogadásán nyugszik, hogy mások (például az ateisták) másfajta értékrendszert vallanak. És ugyan Cameron tesz rasszizmusba hajló megjegyzéseket, de nem számolta fel az alkotmányos kereteket, nem csalja el a választásokat, évente 800 ezer embert fogad be az országába, és nem moralizál folyton.
Hiszékenyek, becsaphatók
A szélsőjobboldali pártok nem feltétlenül utódpártjai régi fasiszta pártoknak, létezik egy azoktól független, új szélsőjobboldali irányzat. Stanley G. Payne szerint ez a szélsőjobb (nemzeti autoriter jobboldal) is háromfelé tagozódik: a klasszikus fasiszták mellett létezik a lágyabb autoriter (konzervatív) jobboldal és a radikális, szélsőséges jobb. A különbség köztük szerinte – leegyszerűsítve – az, hogy az autoriter jobboldal inkább a viszonyok stabilizálásában, a radikális jobb viszont a társadalom felforgatásában és radikális változtatásokban érdekelt. A nemzetközi szaktekintély, Cas Mudde populista radikális jobboldalról ír, szemben az extrém jobboldallal: e felosztás alapja hasonló a Payne-féléhez. Ám mindketten különbséget tesznek a demokrata konzervativizmus és az autoriter jobboldal között: az utóbbi nem hisz a demokratikus keretekben, parlamentarizmusban, a hatalommegosztásban. Mudde szerint a magyar kormányzat retorikája radikális jobboldali, és mint ilyen, veszélyesebb, mint a Jobbik, ugyanis kormányzati hatalommal bír. A kormányzat gyakorlatilag a Jobbik programját valósította meg, tételszerűen ellopva a programpontokat.
Fölösleges és káros tehát a fasizmus és ezen irányzatok közé éles határt húzni – elvégre az ideológiai magjuk jelentős részben megegyezik. Szokás ellenérvként felhozni, hogy Magyarországon többpártrendszer, választás és szabad sajtó is van. Csakhogy 2014-ben a választás nem volt szabad: a súlyos manipulációval nyert 43 százaléknyi társadalmi támogatottságból is csak a választási szabályok alapvető manipulációja segítségével bírt parlamenti kétharmad lenni. A jelenlegi pártok jelentős része a NER rendszerében mozog: valódi rendszerellenzék nincsen, a kormánypárt pedig folyamatosan támadja a szabad és független sajtó intézményeit is. Ráadásul az ideológia nem ugyanaz, mint a kormányzás: a jelenlegi helyzetben nem lenne kifizetődő vasöklű diktatúrát építeni – a hatalom megtartásához (egy ideig még) elég a mérgező nézetek sulykolása, oktatása, bizonyos represszív intézkedések megtétele és a félelem légkörének kialakítása.
A kormány szélsőjobboldalisága az autoriter magyar társadalmi közgondolkodásra épít. Bob Altemeyer szerint az autoriter gondolkodásmód három összetevője az egyén alárendelése a hatalomnak, az agresszió a másként gondolkodókkal szemben és a konvencionalizmus. Az autoriter személyiségtípusra jellemzőbb a félelem, mint a társadalom többi részére. Ennek konkrét okát nem tudjuk, de biztos, hogy gyerekkorukban is félelemre nevelték őket („ne beszélj idegenekkel”, „ne beszélgess feketékkel”, „a világ egy veszélyes dzsungel”, „az idegen népekben nem lehet bízni”, „rosszakarók vannak köztünk”). Hajlamosak erősebben reagálni a krízishelyzetekre: paranoiájukból adódóan rosszul mérik fel a veszélyt, a veszély lehetőségét összekeverik a veszély tényével (ezért lehet sikeres a menekültkérdés hiszterizálása). Levezetéseik nem tényeken alapulnak, ugyanis nem a premisszákat, hanem a végeredményt nézik; érvekkel nem lehet meggyőzni őket. Hajlamosabbak bárki véleményét elfogadni, aki azt mondja, mint ők: nem nézik, ki mondja; hiszékenyebbek és becsaphatóbbak.
Stockholm-szindróma
Az autoriter gondolkodásra hajlókat nem feltétlenül autoriter jellemű ember vezeti. A rendszer tetején sokszor szociálisan domináns személyek állnak, akiknek ritkán vannak elveik, s bármikor megváltoztatják őket. Nincsenek morális gátlásaik. Válaszaik részben hasonlóak, mint az autoritereknek, mégis más célok mozgatják őket. Céljuk a hatalom megszerzése és megtartása, akár mások manipulálása árán is. Felvesznek szerepeket, de le is dobják, ha úgy áll érdekükben, és rendkívül jól alkalmazkodnak a különböző körülményekhez.
A fentiekhez képest a magyar nyilvánosság jó része kínjában nem győzi az újabb és újabb, kínosan semmitmondó jelzőt kitalálni a kialakult államrendre. Hibrid, populista, konzervatív, döntésközpontú, többségi elvű… demokrácia. (A legostobább mind közül a „vezérelvű”.) Az egyszavas deskripciók egy része csak bizonyos elemeket emel ki, ahogy sokan csak egyes területeket mernek bírálni, a rendszer egészét nem. Elkezdődött egyfajta aggasztó szellemi erjedés is: így lesz például a náci Carl Schmitt már nem náci, csak „náci szimpatizáns” „liberális” és „demokrata” körökben. Újabban, ha nem értenek egyet velünk, előbb „mocskos liberálisoznak”, majd nemes egyszerűséggel elküldenek minket az országból – ilyen egy demokratikus erő?! Mégis, inkább „konzervatívnak” tituláljuk a szélsőséget. A szellemi Stockholm-szindrómában szenvedő elit jó része hallgatólagosan elfogadja a „konzervatívok” azon törekvését, amely a „liberalizmus” megsemmisítésére irányul, s az egységgé összeállt rezsimről mint egészről, inkább hallgat. Ezzel pedig a mások és saját maguk tiszteletének követelményét, mások véleménynyilvánításhoz való jogát és egyéb alapvető emberi jogait adják fel.
Úgy tűnik, a magyar értelmiség jó része azt hiszi, hogy nincs joga kimondani valakire, hogy nem demokrata, még akkor sem, ha az illető el is ismeri, ki is mondja, hogy nem az. Nehezen elvárható a mai valódi konzervatívoktól a tisztességes kiállás, ha még a demokrata ellenzéki értelmiség jó részének sincsen értelmes, épeszű, totális kritikája arról a kormányzatról, ami szép lassan egy szélsőséges rezsimet hozott létre. Amely autoriter rendszer ellen személyes síkon, morális módon csupán két módon lehet védekezni: a poszt-feudalizmust megtörő, nyílt tiltakozással, és a kivonulással – a kormányzattal való bárminemű azonosulás, kapcsolat, kompromisszum elutasításával; a nagypolitika területén pedig az országgyűlési munka felfüggesztésével. A kiút kereséséhez pedig az első lépés a rezsim helyes minősítése lehet: hisz az autoriter rezsimre máshogyan lehet hatni, mint egy demokratikus rendszer demokratikus szereplőjére. Tessék szembenézni a tényekkel: a Fidesz szélsőséges párt.
Az ország közjogi rendszerét a kormánynak egy (nyolc év alatt kidolgozott) módszeres terv alapján sikerült átformálnia (vagy, ha így tetszik jobban: szétrombolnia), a hatalmi ágak szétválasztását, a fékek-ellensúlyok rendszerét kiiktatnia, a médiát részben vagy teljesen központosítani és a kultúrába/magánszférába folyamatosan beavatkoznia.
Teszi mindezt színtiszta politikai alapon, minden szakmai szempontot háttérbe szorítva. Ennek a sajátságos „kultúrharcnak” van egy olyan terepe, amely eddig nem tűnt fel senkinek, hiszen olyan „finoman” és „láthatatlanul” érkezett meg hozzánk, mint a friss tavaszi szerelem: ez pedig az, ahogyan a politikusok elkezdték az egyetemi hallgatókat módszeres, rendszeres jelenlétükkel „orientálni”.
A szemlélő, ha manapság bemerészkedik szinte bármelyik vezető társadalomtudománnyal-joggal vagy rokon területtel foglalkozó egyetemre (l. például ELTE, NKE, részben Corvinus stb.), arra lehet figyelmes, hogy az egyetemi klubok, hök által szervezett rendezvények, tudományos diákkörök, vagy akárcsak kulturális összejövetelek gyakorlatilag szinte kivétel nélkül csak kormányzati – lehetőleg vezető – politikusokat hívnak meg. Ugyanilyen gyakori anomália a minisztériumok által folyamatosan erősített „kooperációk” hangsúlyozása is, melyre számtalan egyetemen van példa, és amelyet manapság egyre kívánatosabbnak tekintenek. Jelentősen nőtt a minisztériumok embereinek valamilyen formában a felsőoktatásba, illetve kutatóhelyek munkájába történő bevonása, amit kis mennyiségben még esetleg hasznosnak, ám nagyobb tömegben bármely demokráciában kimondottan károsnak tartanának. Mára már kormányzati személy ad elő a média szabadságáról, pedig ahhoz elég bekapcsolni a köztévé híradóját, hogy megállapítsuk, van-e médiaszabadság. A híradó olyan színvonalú, mintha egy Fidesz-irodából szerkesztenék a híreket, míg a kereskedelmi tévék félelmükben nem győzik az állatkerti híradásokat és az érdektelennél érdektelenebb bűnügyi híreket adni. Kormányzati politikus magyaráz az egyetemen a hallgatóknak a család fogalmának szűkítéséről. Kormányzati politikus magyarázza meg, hogy az alkotmányt miért kellett tizenkétszer és az alaptörvényt ötször módosítani a ciklusban. Sok Kövér László-, Áder János- és Gulyás Gergely-hasonmás magyarázza meg, miért van minden a legjobban úgy, ahogy van. És legvégül, ami számomra, aki európai jogot és nemzetközi gazdasági/magánjogot tanítok, különösen fájó: kormányzati politikus magyarázza, hogy az EU miért alkalmaz kettős mércét hazánkkal szemben.
A legutolsó alkalom, amikor Európától, az európai értékektől való eltávolodásunk felmerült, egy olyan rendezvény, amelyen a hallgatóknak elvileg meg kellett volna tanulniuk modellezni az EU működését. A rendezvény címe is azonnal sugallhat valamit. Európa: velünk vagy ellenünk? A tréningnap Erzsébetváros és dr. Surján László néppárti EP-alelnök támogatásával került megrendezésre 2013. október 5-én, ahol a kiírás szerint dr. Schöpflin György néppárti EP-képviselő Létezik-e kettősmérce az Európai Unióban Magyarországgal szemben? előadását követően válaszolt a hallgatók kérdéseire. [Magam nem vettem részt az eseményen, mert hasonló fejtágítókra (még) nem „szeretek” járni.] A rendezvényen gyakorlatilag a hazai jogi karok hallgatói vettek részt, és a fideszes képviselő mellett – egy kivétellel – az összes előadó minisztériumokból érkezett.
E rendezvény kapcsán is megállapítható: végtelenül veszélyes, ha a politikusokat odaengedjük a hallgatók közelébe, hogy „átmossák” az agyukat. Hihetetlenül nehéz helyzetben van az EU akkor, amikor Magyarországgal szemben fel akar lépni. Nyilvánvaló, hogy a demokratikus rendszer „puccsszerű” átalakításával, a demokratikus jogok átformálásával valamit kezdenie kellene. Ugyanakkor az elfogadott intézkedések egy része nem ütközik nemzetközi normákba, míg mások igen. El lehet mondani, hogy az EU-nak nincsen alapjogi hatásköre, miközben bárki számára, aki találkozott már „EU-joggal” mint tantárggyal, hozzávetőleg a bevezetés után már kiderül, hogy van. Kiválóan félre lehet magyarázni például a Tavares-jelentés megállapításait és a benne felvetett összes antidemokratikus anomáliát. Azt is, hogy a jövőbeni alkotmánymódosítások tartalmi kontrollját megszüntették a negyedik módosítással, vagy, hogy a korábbi AB-határozatok hatályukat vesztették és nem alkalmazhatóak, esetleg azt, hogy az Alkotmánybíróság függetlenségét nem rögzítették az alaptörvényben, hogy tizenötből nyolc alkotmánybírót egyedül a kormány választott és közülük is ketten a jelenlegi kormányerők országgyűlési képviselői voltak, valamint Stumpf István a korábbi Fidesz-ciklus alatt még miniszter is, és ez így helyes, és független testületre utal. El lehet mondani, hogy bírák kezéből kivenni ügyeket természetes, demokratikus és jó dolog, és nem ütközik az igazságszolgáltatás függetlenségének elvével, és a korábbi legfelsőbb bíró „lecserélése” is demokratikus, miközben még két éve volt hátra. Ki lehet fejteni, hogy szükséges olyan területeket sarkalatos (kétharmados) törvényekben rögzíteni, amelyek nem odavalók, ezzel betonozva be a jelenlegi hatalmat. Vagy, hogy 300 egyházat megszüntetni is hasznos és demokratikus, különösen, hogy így a saját tagságuk sem tud számukra 1 százalékot felajánlani, jóllehet őket eddig sem az állam tartotta el. El lehet mondani, hogy a „kiemelt egyházak” (már a név is nonszensz) porhintésével az utóbbi problémát megoldottuk, pedig az 1 százalékot a kisegyházak továbbra sem kapják meg. El lehet magyarázni, hogy a korábbi választási szabályokkal miért kapna a jelenlegi kormánypárt kevesebb helyet, mint az új szabályokkal, és hogy ez így helyénvaló. Hogy a jövőben a Fidesz esetében alig több, mint 40 százalékos társadalmi támogatottsággal 70 százalékos eredményt elérni helyes és jó lesz. Szintén lehet majd ecsetelni, hogy 4 év előzetes letartóztatás nem elég egy ügy eldöntéséhez, ezért akár élethossziglan is lehessen embereket ítélet nélkül rács mögött tartani, miközben az átlagember is érzi, hogy egy ilyen szabályozás inkább a diktatúrák szellemiségét tükrözi. És újra ide lyukadunk ki: azt is el lehet magyarázni, hogy az Európai Unió, ami egy szellemi és kulturális közösség is, nem rendelkezik hatáskörrel, hogy megmondja nekünk, mit jelentenek az alapjogok, mi a tartalmuk. Ha pedig megmondja, azt csak politikai alapon teszi – miközben dehogy. Léteznek alapvető jogok, melyek tartalmát a nemzetközi-európai térben nem a Fidesz, hanem például nemzetközi egyezmények szabályozzák, illetve az EU-val szemben –például az alapító szerződésekben – vállalt kötelezettségeinket.
Manapság a hallgatók sokat kapnak ebből a fajta agymosásból. Látjuk, hajlandóság is van bennük arra, hogy álproblémákat egyszerűen, álmegoldásokkal „oldjanak meg”, például ezért népszerű a Jobbik köreikben. Hogy ugyanakkor az egyik rossz, a jobbikos mentalitás helyet vajon helyes-e, ha módszeresen megpróbálják őket átprogramozni egy másik, hamvába holt, alapvetően posztkommunista, önszuggeráló típusú agymenetre, erősen kérdéses. És akkor még arról, hogy egyetemi oktatók lelkesen az arcukat adják ehhez a komédiához, illetve a felsőoktatásból történő elképesztő volumenű forráskivonáshoz, még nem is beszéltünk.
Élet és Irodalom, LVI. évfolyam, 18. szám, 2012. május 4.
Jelen írás szerzője néhány nappal ezelőtt érdekes összefoglaló írást1 olvasott a Heti Világgazdaságban Vörös Imre akadémikus, volt alkotmánybíró professzortól. A munka a közelmúltban lezajlott és jelenleg is zajló, a magyar közjogi rendszer egészét átható antidemokratikus és a nemzetközi-európai joggal gyökeresen ellentétes, lavinaszerű jogalkotás révén létrejött új közjogi rendszert elemezte. A szerző arra a következtetésre jutott, hogy az a közhatalom kizárólagos birtoklását teszi lehetővé, köznapi kifejezéssel államcsínyt valósított meg, amely – és így az egész ezt szolgáló törvényfolyam – sérti az Alaptörvény ide kapcsolódó tiltó rendelkezését, ezért alkotmányellenes. Megállapította, hogy a parlamenti többség az új alkotmány puccsszerű bevezetésével és a demokratikus rendszerünk tudatos szétzilálásával lényegében visszaél jogalkotói hatalmával. Nézete szerint a hatalomgyakorlás ilyen módja ellen akár még az Alaptörvény adta szűk keretek között is felléphetne egy jövendő kormányzat, illetve a – jelenleg az alapvető jogok biztosítását nézetem szerint csak szűk körben ellátni képes – Magyar Alkotmánybíróság.
Felmerülhet bennünk azonban a kérdés: és mi a helyzet az Európai Unió jogával, illetve a nemzetközi joggal? Miféle védelmet nyújthatnak ezek számunkra? Ha nyújtanak, hogyan, és ha nem, miért nem? E téren érdemes megjegyezni, hogy az Európai Unió jogának védelmi rendszerét illetően jelen írás szerzője alapvetően szkeptikus álláspontot képvisel, bár – furcsa módon – egyre inkább bizakodó. Tudnunk kell ugyanis, hogy egy sajátságos rendszerű joganyagról beszélünk. Az 1957-es, Európai Gazdasági Közösséget (EGK‑t) létrehozó Római Szerződésben az alapvető jogokra vonatkozóan bizonyos kivételektől, például az állampolgárságon alapuló diszkriminációtól2 vagy a munkavállalás és díjazás tekintetében a nemek közötti különbségtétel tilalmától3 eltekintve igencsak kevés utalást találhattunk. Ennek megfelelően az Európai Bíróság sokáig nagyon furcsa, visszás helyzetben volt: több mint harminc éven keresztül gyakorlatilag esetről esetre kellett kissé fából vaskarika módon megállapítania az alapvető jogok védelmét – vagy éppen védelmének hiányát, sokszor egymástól teljesen eltérő területeken. E rendszerben idővel három főbb ponton következett be lényeges változás: egyrészt az EGK tagállamai csatlakoztak az Európa Tanácshoz: egy független szervezethez, melynek önálló alapjogi katalógusa (az Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya) és önálló bírói fóruma (a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság) volt. Zárójelben jegyezzük meg: annak kikényszerítése, hogy a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság döntéseit a csatlakozó államok elismerjék és végrehajtsák, igencsak problematikus. Érdemes a legújabb, vörös csillag viselésével kapcsolatos ügyre gondolnunk, melyhez kötődően Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes egy olyan indítványt nyújtott be a parlamentnek, amely alapján az ítéletet követően sem a strasbourgi joggyakorlattal ellentétes hazai jogszabályt nem fogják módosítani, sem kártérítést nem fognak fizetni az érintettnek.4 A második áttörés akkor következett be, amikor a Maastrichti Szerződés, pontosabban az új, Európai Unióról szóló szerződés már kimondottan hivatkozott az Egyezségokmányra: azt az Európai Unióra nézve kötelező erővel ruházta fel.5 A következő, harmadik mozzanat, amely gyakorlatilag megkoronázta a törekvéseket, az Európai Unió önálló, saját Alapjogi Chartájának elfogadása, majd kötelező erővel történő felruházása volt. Emellett az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikke is rögzíti, hogy az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.
Mi hát akkor a probléma, ha alapvető jogainkat akarjuk érvényesíteni? E téren több gond is felmerülhet. Egyrészt az Unió sokáig abból indult ki, hogy tagállamai többsége tud és szeret is „késsel-villával” enni. A rendszert úgy kell elképzelni, mintha egy elit étteremben a pincérnek gondot okozna, hogy rászóljon a büdös, hangoskodó vendégre, aki előbb felrakja sáros lábát az asztalra, majd ezt követően diszkréten odapiszkít alá. Az elegáns, több nyelven beszélő pincér ugyanis nem kigyúrt kidobó egy falubeli diszkóban. Emberi jogi jogsértések előfordulnak ugyan, ez tagadhatatlan – gondoljunk csak a franciaországi romák esetére vagy velük kapcsolatosan az olasz alkotmány hiányos rendelkezéseire, köztársasági elnökünk kvázi kitiltására Szlovákiából6 vagy a nyelvtörvényre – ám ezek felett az Európai Unió, igencsak visszás kompromisszumképpen, sokáig teljesen szemet hunyt. Az első nagyobb botrány az alapjogok kapcsán Jörg Haider osztrák politikus pártjának kormányra kerülését követően robbant ki. Felmerült a kérdés: vajon a szélsőséges politikus pártjának hatalmi helyzetbe kerülésével sérülnek-e a demokratikus jogok Ausztriában? Az Unió és az általa megbízott jogászbizottság megállapította, hogy lényegüket tekintve nem sérülnek. Ettől függetlenül rögzítettek egy védelmi rendszert, melyet a mai napig nem használtak a gyakorlatban. A rendszer sarokpontját jelenleg az Európai Unióról szóló szerződés manapság sokat emlegetett 7. cikke alkotja, mely szerint a Tanács és a Parlament megállapíthatja, fennáll a veszélye annak, hogy egy tagállamban súlyosan sérülnek az alapvető emberi jogok. Emellett, ha a sérelem ténylegesen bekövetkezett, megállapítható, hogy a tagállam súlyosan és tartósan megsérti az alapvető értékeket. Az illető tagállam uniós jogai felfüggeszthetőek, beleértve szavazati jogait is. Kizárásra ugyanakkor, a jelenlegi hivatalos keretek között, nincsen mód. Ez nem opció; ha a tagállam nem akar kilépni, az alapító szerződések alapján nem lehet kiléptetni.
Ami hathatósabb jogvédelmet biztosíthat az alapjogok védelmezésénél, az a tagállami jogsértéses eljárás, melynek megindítására olyan tagállami rendelkezések megalkotása esetén van lehetőség, melyek az uniós jogba ütköznek. Az uniós jogot ugyanis minden tagállamnak tiszteletben kell tartania, mert ezt vállalta belépésekor (és még mindig nem a szalvétahasználatnál járunk, csupán a villa működését elemezzük). Ebben az esetben az illető állammal szemben előbb a Bizottság, majd az Európai Bíróság jár el. Ha ezt követően sem hajlik az európai jog tiszteletben tartására, végrehajtó intézkedéseket (büntetéseket) hozhatnak vele szemben. Azt gondolom, számtalan ponton felmerülhet hazánkban az uniós jog sérelme: mint mackó a málnásban, úgy trappolunk e területen is keresztül. Így nyilvánvaló, hogy akinek a fejéből például az Erzsébet-utalvány ötlete kipattant, olyan elemi uniós ismeretekkel sem rendelkezett, melyekkel egy harmadéves joghallgató jó eséllyel már rendelkezik. Hasonló, a külföldi cégeket kirekesztő szabályozás – láttuk feljebb – állampolgárságon alapuló diszkriminációként, a belső piac legelemibb törvényeivel, az áruk szabad áramlásával és a letelepedés szabadságával szembemenve – az Unióban (EGK-ban) tilos már majd’ hatvan éve. E vulgárprimitív attitűd vonul végig újabb jogalkotási aktusaink jelentős részén – és tudjuk, van belőlük háromszáz, köztük kis híján három tucat sarkalatos törvény és egy alkotmány. Ezek miatt – mint ismeretes – eddig három eljárás indult ellenünk.
Amikor a Magyarországi Európa Társaság uniós elnökségünk kapcsán elkezdett kampányolni azzal, hogy az antidemokratikus intézkedések kihathatnak uniós elnökségünk sikerére, jómagam e felvetést félrevezetőnek gondoltam. Erre az ösztönzött, hogy korábbi nézetem szerint az Európai Unió rendszere a jelenlegi keretek között is „zsenge”, az Alapjogi Charta és a korábban általam leírt rendelkezések lényegüket tekintve csupán az uniós jogra és az uniós intézményekre vonatkoznak. Nem írja tehát a Charta közvetlenül az Alaptörvényt felül úgy, ahogyan bizonyos jogászok azt a sajtóban állították.7 A pincérek (uniós intézmények) kulturáltak, ez rajtunk sajnos nem segít. Ráadásul egy féldemokratikus ország is képes sikeres elnökséget szervezni. Utóbbi ugyanis „csupán” az elfogadandó szabályok hátterének megszervezésével, az ülések rendjének összeállításával és egyéb procedurális szervezési folyamatokkal van kapcsolatban.
Amivel viszont nem számoltam, az az a mozzanat, hogy az Unió egy újfajta támadási felületet teremtett: a Kohéziós Alap zárolását. E téren a jobboldali sajtónak részben igaza van: gazdasági alapon még számtalan tagállam ellen fel lehetne lépni, nem feltétlenül a mi mutatóink a legrosszabbak. Példának okáért az olasz állam is csődközelben van, a görögökről nem is beszélve stb. Azt hiszem, az EU szempontjából a fellépés két előnyt is jelent: egyrészt példát akartak statuálni a legantipatikusabb és legagresszívabban csámcsogó országgal: így jár, aki a gazdasági szabályokat nem tartja be, és még köpköd is mellette. Másrészt viszont a háttérben ott lappang a fentebb említett 7. cikk alkalmazásának elkerülésére vonatkozó igény. Ne szépítsük: született egy gazdasági színezetű politikai döntés azért, mert féltek és félnek: a tagállamok egy része önös érdekből – hiszen sokaknak van vaj a fején – nem támogatná a 7. cikk alkalmazását. Nem azért, mert minket demokratikusnak gondolnak. Azért nem támogatnák, mert ezáltal magukkal szemben is felületet nyithatnának. Álláspontom szerint egyébként már régen megnyílt az út Magyarországgal szemben a 7. cikk szerinti eljárások egyikének megindítására – demokráciánk ugyanis nem pusztán sérült vagy veszélyeztetett, hanem megszűnt létezni. A fékek és egyensúlyok rendszere, a biztonságot és kontinuitást nyújtó közjogi szabályok eltűntek, a gyakorlati megoldások szintjén tömegesen vannak átpolitizált hatalmi játszmák.8 Néhány aggasztó jogszabály-módosítás – például azon jog megvonása az emberektől, hogy alkotmányellenes jogszabályok esetén bárki utólagos normakontrollt kérjen az Alkotmánybíróságtól (actio popularis), vagy a választási határok „átírogatása” – már önmagában megalapozna egyfajta veszélyt, amely a cikk alkalmazásához szükséges.
A kormány EU-nak adott válaszai (a „szovjetuniózás”) kapcsán látni kell, hogy az antidemokratikus elveknek, az „idegenszívűzésnek”, a mások autoriter módon történő legyaloglásának nagy hagyományai vannak hazánkban. Hasonló a helyzet az „idegenek” és külföldiek ellen irányuló kampánnyal is. Számomra az 1848-as forradalom nagyszerű haladó szemlélete mellett erről is szól: nem pusztán az iga lerázásáról, hanem egy olyan rendszer elutasításáról, amely együtt járt a nemzetköziséggel, a kozmopolita multikulturalizmussal, az „idegenek” tömeges jelenlétével. Az utóbbiak által felépült egy világváros és egy jól működő, nemzetközi szinten is jelentős és érdekes társadalom, de a „kuruckodás” szempontjából ez lényegtelen. Manapság arról sem szeretünk tudomást venni, hogy kultúránk meghatározó része – szerencsére – számtalan külföldi hatás által inspirált. Nézzük meg művészeink, építészeink életútját, származását – mellettük ráadásul hány külföldi dolgozott Budapesten azért, hogy olyan legyen, amilyen. Nagyjaink egy része nem is beszélt magyarul. Mások pedig sok nyelven értettek.9 Trianon legnagyobb tragédiája a hirtelen hazájukból kint rekedt magyarokon túl az volt, hogy „színmagyar” államot akart létrehozni. Láttuk, ez az attitűd a második világháború alatt hova vezetett. Az „idegeneket” mindig lehetett arra használni, hogy saját bűneinket rájuk aggassuk, és – csakugyan, ahogyan Kertész Ákos írta – soha ne nézzünk tükörbe és szembe a saját hibáinkkal. 1956 nemes törekvése az ismételt külső elnyomással újra az idegenellenes érzelmekre erősített rá. Jelenleg ott tartunk, hogy értelmes és jóravaló hallgatóim is iszlámveszélyről írnak egy olyan államban, ahol szinte nincsenek is muszlimok.10
Emellett ráadásul az egyén „koordinálatlansága”, a magyar lelkek szertelen mivolta amint önálló életre kelt és szabadságot kapott a történelem során, előbb egymás ellen irányult, majd azért, hogy legalább „fapados” rendet fenntartson, kiválasztott egy autoriter „uralkodót”. Milyen volt a császár? Milyen Horthy? Milyen volt Rákosi? Milyen volt Kádár? És egyébként milyen reflexekre játszott rá annak idején Gyurcsány Ferenc is? És most Orbán Viktor? És miért menetelnek annyian most is a kormány mellett? Azt gondolom, alapvetően azért, mert mi egy olyan nemzet vagyunk, amelyik együttműködni nem szeret még a szomszéddal sem, nem hogy szomszéd államokkal, a saját helyzetét a világban alapvetően félrepozicionálja, és lehetőség szerint erőből próbál alacsony hatásfokkal működő, az egyéni kezdeményezéseket teljesen lefojtó rendszereket alkotni – kicsiben és nagyban is igaz ez. Milyenek a politikusaink? Vajon ők a legméltóbbak az ország vezetésére? És milyen az egyetemi tanáraink-oktatóink jelentős hányada? Kiszolgálnának-e bármilyen rezsimet? Mert tulajdonképpen ezt teszik és tették a múltban is. És tényleg igaz az, hogy ha valaki az üzleti szférában leül egy helyre, robotként kiirtja magából az önálló gondolatokat, és tíz évig ott marad, előbbre jut, mint a tehetségesebbek? Ha valaki létre akar hozni mifelénk valamit, tényleg hiénaként szállnak rá és próbálják lerántani a földre? Vajon a társadalom által is generált módon, a kultúránkból táplálkozva, tényleg szándékosan kontraproduktívan vannak felépítve ezek a rendszerek? Azt gondolom, a válasz igen. Azt is gondolom, hogy ez a mi kulturális deficitünk, amelynek egyik végpontja nemzetközi jogi viselkedésünk, a másik pedig az egyén – az egyén, aki gárdistaként Borsodból feljön tüntetni, mert ezt látja megoldásnak. A sokak által „történelemmel nem rendelkező rágógumi-társadalomként” aposztrofált, ám valamiért mégiscsak a világ vezető hatalmaként elismert Egyesült Államoknak több mint kétszáz éves az alkotmánya (1787-ben fogadták el), és a reformoktól eltekintve senkinek nem jutott eszébe, hogy gyökereit érintve hozzányúljon vagy eltörölje. Ha ez bekövetkezne, pláne egyoldalúan, a szakmai érvek és a társadalom megkérdezése nélkül, hatalmas felháborodást váltana ki – de leginkább be sem következhetne. Nálunk viszont a közvélemény-kutatásokból kiderül: még mindig messze a kormánypárt legnépszerűbb – azért, mert a „mi” társadalmi „értékeinket” képviseli – több száz kétes „jogalkotási termékkel” a háta mögött is.
Vörös Imre a bevezetőben említett cikkében bizakodó: azt állítja, egy jövőbeni kormány még visszaállíthatja a biztonságot és az alkotmányos rendet. Jómagam korántsem vagyok ennyire derűlátó. Az Alkotmánybíróság erősebb fellépése vagy a jövendő, „csattogó bakancsokat” követő parlament csakis „kulturálatlan”, valamilyen „irreguláris” vagy legalábbis szokatlan módon, furcsa bakugrásokkal tehet majd rendet. Ez pedig nagy baj, ugyanis nem a késsel-villával történő étkezés felé visz minket. Az étterem akkor átmeneti felújítás miatt zárva tart majd. Köszönhetően azonban az új választójogi rendszernek és a kormányt támogató tömegnek, akik e rendszert alapjaiban megfelelőnek találják, ráadásul még ennek sem lehetne a pontos időpontját megjósolni. Addig viszont hallgatjuk a csámcsogást és büfögést. Esetleg menjünk át másik asztalhoz. Ez az étterem sem a régi már.
1Vörös Imre: Államcsínytevők – Az új közjogi rendszer alkotmányosságáról, HVG, 2012/10. szám
2A Római Szereződés volt 7. cikke szerint „E szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.”
5Lásd az EUSz F. cikkét, mely szerint „Az Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én Rómában aláírt európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek.”
6Itt jelezném, hogy az ügyben nem értek egyet a mára már elkészült előzetes főtanácsnoki véleménnyel, mely e gyakorlatot legalizálná, ez ugyanis nézetem szerint alapvetően ellentétes az európai eszmékkel.
7E helyütt például Kolláth Györgyre gondolok, akinek bizonyos nyilatkozatai – számomra legalábbis – a Charta hasonló értelmezését sugallhatják.
8Érdekes, hogy a magyar emberek többségének demokráciaképe mennyire egyszerű. Számtalanszor hallhatjuk például azt az érvet, hogy demokrácia van, mert mindenki kimondhatja a véleményét. Szeretnék rámutatni arra a tényre, hogy a kommunizmus utolsó évtizedeiben is szűk körben ugyan, de ki lehetett mondani azt a bizonyos „véleményt”. Gondoljunk csak Hofi poénjaira, vagy érdemes kezünkbe venni egy nyolcvanas évekbeli tudományos/irodalmi folyóiratot – ugyanakkor a gyülekezési és egyéb jogok terén e nagy szabadság érdekes módon mégsem érvényesült. A reflexek jelenleg nagyban hasonlítanak az akkori állapotokhoz. A rendszerváltást megelőző alkotmányunkban is megtalálhatóak voltak a vonatkozó passzusok („garanciák”): „54. §(1) A Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát.
(2) A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.
55. §(1) A Magyar Népköztársaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot.
(2) Az állam e jogok érvényesítésére a dolgozók rendelkezésére bocsátja a szükséges anyagi eszközöket.”
9Ehhez képest a statisztikák szerint jelenleg Magyarországon a legsiralmasabb a helyzet az EU-ban, 19 százalék az idegen nyelvet beszélők aránya, vö. Láncos Petra Lea: A nyelvi sokszínűség jogi és gazdasági szempontjai az Európai Unióban, Külgazdaság, 2011/11–12 és 2012/1–2. szám, jogi melléklet.
10Jómagam hónapokon keresztül Brooklynban, Borough Park ortodox zsidó negyede mellett laktam együtt egy muszlim, szaud-arábiai fiúval. Látványos volt, hogy a két kultúra milyen jól megfér egymással, leginkább azért, mert az emberek nem a másik szidalmazásával voltak elfoglalva, hanem a saját életükkel.
Rezervátum 